“Owen,” ismételte.

“Ez az én döntésem.”

Összehajtotta a pékségi táska tetejét, míg szoros fehér négyzet lett.

“Mindazok után, amiket érted tettem.”

Kimondhattam volna a hálámat. Általában így végződöttek ezek a beszélgetések: felsoroltam, mit adott nekem, ő feltüntette, mit tartoztam, és semmi sem változott.

Ehelyett azt mondtam: “Szeretlek. Még mindig nem jövök minden reggel.”

Az arca olyan kifejezésbe vált, amire gyerekkoromból emlékeztem, amikor abbahagyta a beszédet, amíg ki nem találtam a helyes bocsánatkérést.

Aztán felállt.

“Az alsó menedék visszavág a tó felé. Menjünk arra.”

Megnéztem a ponttáblát. Csatlakozott, de az út meredekebb volt, mint a tervezett kör. Vissza akartam menni az autóba, ahol legalább haza felé haladunk.

Ez volt az a döntés, amit először megbántam. Nem a határt. Követni őt lefelé, mert könnyebbnek tűnt, mint egy újabb vitában.

A menedék a fák között jelent meg kicsivel tizenegy után. Zöld tetője sötét volt az esőtől. Egy rövid fa lépcső vezetett le a parton a betonpadlóhoz.

Anya már alján volt, amikor a lábam egy nedves lépcsőn csúszott.

A korláthoz nyúltam, de elszalasztottam, és keményen az utolsó lépcső mellett landoltam. Egy pillanatra csak ülni tudtam, meglepődve, milyen gyorsan szűkült egy átlagos reggel a bokám körüli helyre.

“Lydia?”

Próbáltam normálisan válaszolni. “Adj egy percet.”

Amikor súlyt tettem a lábamra, újra le kellett ülnöm.

A telefonom kikerült a kabátom zsebéből. Arccal lefelé feküdt a betonon, a képernyő annyira sérült volt, hogy nem tudtam reagálni. Kétszer is megnyomtam az oldalsó gombot, mielőtt elfogadtam, hogy erősebben nyomni nem segít.

“Nem tudok rajta járni,” mondtam.

Anya a bokámra nézett, majd a lépcsőkre.

“Még rendesen sem próbáltad.”

“Most tettem.”

Megfogta a könyökömet. Azt hittem, segíteni akar felállni. Ehelyett egyszer húzta meg türelmetlenül, és elengedte, amikor megkértem, hogy hagyja abba.

“Kérlek, hívj valakit.”

Megnézte a telefonját. “Itt lent semmi sincs.”

A menedék mögött a patak olyan gyorsan folyt, hogy elfedje néhány szavait. A kilátó óta senkit sem haladtunk el. Tudtam, hogy vannak emberek a látogatóközpontban, egy túraútvonal térkép a pulton, egy őr iroda az ajtó mögött.

“Menj vissza fel,” mondtam. “Mondd meg nekik az alsó menedéket. Én itt maradok.”

Az ösvény felé nézett, majd rám nézett. Az eső kopogott a tetőn mögöttünk.

“Most már nélkülem is boldogulsz.”

Eleinte azt hittem, azt akarja, hogy rendben leszek, amíg segítséget hív. Azt akartam, hogy ez legyen az, amire gondol.

“Anya. Mondd meg nekik, hogy nem tudok visszamenni a lépcsőn.”

Felvette a táskáját.

“Nagyon világos voltál ma reggel.”

Aztán elkezdett mászni.

Utána kiáltottam. Nem fordult meg.

Még akkor is vártam, hogy visszatérjen valakivel. Az emberek szörnyű dolgokat mondanak, amikor dühösek, mondtam magamnak. Kimondják ezeket, aztán mégis megteszik a szükséges dolgot.

Elég messzire mentem a tető alatt, hogy kikerüljek az eső alól. Volt egy piknikasztal néhány méterre arrébb, de ahhoz eljutni azt jelentené, hogy átkeljenek a csúszós betonon. A lépcső közelében maradtam, hátam egy oszlopnak, és a pulóveremet a vállamra húztam.

A vizes palackom még mindig a kis napizsákomban volt. Ugyanígy volt egy fél müzliszelet, egy csomag zsebkendő és a híd vázlat, amit Max azon a reggel a külső zsebbe nyomott, mert azt akarta, hogy gondolkodjak a tartókon.

Elővettem a papírt anélkül, hogy tudtam volna, miért.

Kék filctollal rajzolta le a hidat. Mellette, gondos betűkkel írta: SÚLYNAK KELL VALAHOVÁ MENNIE.

Újra összehajtottam, és a pulóverembe tettem.

Délben elképzeltem, hogy Owen újramelegíti a grillt. Majdnem hallottam, ahogy Max megkérdezi, várjanak-e rám.

Tizenkét fél órán kezdtem azon gondolkodni, vajon anyám félreértette-e, melyik menedékre gondolok. Volt egy másik fedett piknikezőhely a parkolónál. Talán ott nézett. Talán a telefonja lemerült. Talán ő is megcsúszott.

Magyarázatot adtam magyarázatként, mert a másik lehetőség túl nagy volt ahhoz, hogy vele üljek.

Egyszer hangokat hallottam magasabban a lejtőn. Kiáltottam, aztán meghallgattam. A hangok elhalványultak. Újra próbálkoztam, amíg meg nem kellett állnom és levegőhöz nem jutottam.

Gondolkodtam rajta, hogy kézzel és térden megyek fel a lépcsőn. Az első próbálkozásnál megmozdította a bokámat, és remegtem. Visszaültem a tető alá.

A költözés azt is jelentené, hogy elhagynám azt a helyet, amit mondtam neki, hogy leszek. Ha valaki eljön a menedékhelyre, és üresnek találná, talán folytathatná az utazást. Nem volt egyértelmű útvonalam, nem működött telefonom, és nem volt okom elhinni, hogy biztonságosan meg tudnám tenni a távolságot.

Így hát maradtam.

Nem tűnt bátornak. Olyan érzés volt, mintha pár percenként elveszítem magammal ugyanazt a vitát.

Kora délutánra a harag kezdett helyet csinálni a félelem mellett. Nem hangos harag. Csak egy tény, amit már nem tudtam kisimítani: tudta, hogy nem tudok járni, és ő elment.

Bármi is történt ezután, ott kellett kezdődnie.

Körülbelül fél kettőkor egy sötét parkkabátban egy nő jelent meg a lépcső tetején, mögötte egy másik mentővel.

“Lydia Hart?”

Olyan gyorsan válaszoltam, hogy elragadt a hangom.

“Denise Shaw vagyok. A parkkal dolgozunk. Segítünk neked kijutni innen.”

Lassan leereszkedett, és kicsit távolabb guggolt tőlem. Megkérdezte, hol fájtam, hogy beütöttem-e a fejem, hogy bírtam-e felállni. Válaszoltam, amit tudtam. A másik mentő rádión közölte a helyünket.

“Az anyám küldött téged?” kérdeztem.