“Tudom.”

“20%-ot tettem előleg, mert a bank egyébként nem adta volna meg a kívánt fizetést. Újrafinanszíroztam. Kicseréltem a tetőt. Kifizettem.”

“Mindezt tudom.”

“Akkor miért gondoltad, hogy a házasság automatikusan a nevedre írja?”

Őszintén összezavarodva nézett a kérdés hallatán. “Mert azt hittem, együtt fogunk építeni az életet.”

“Igen. Ez nem jelenti azt, hogy töröljük azt az életet, amit felépítettem, mielőtt idejöttél.”

Ez fájt neki. Láttam. És egy részem azonnal vissza akarta venni. Ez a kellemetlen dolog abban, ha valaki szeret valakit. Még ha dühös is vagy, akkor is tudod, hol vannak a gyengébb pontjaik. Leültem. “Mondtad Evannek, hogy itt lakhat?”

Daniel ismét elhallgatott. Összeszorult a gyomrom.

“Daniel.”

“Nehéz időszaka van.”

“Tudom.”

“Melissa-val a dolgok rosszabbak, mint ahogy mutatja.”

“És?”

“Lehet, hogy egy ideig szüksége lesz valahova, ahol leszállhat.”

Vártam. Daniel azt mondta: “Mondtam neki, hogy segítünk.”

“Hogyan?”

“A pincében.”

Ránéztem. “Meddig?”

“Nem tudom. 6 hónap, talán egy év.”

Egyszer tényleg nevettem, nem azért, mert vicces lett volna. “Egy évre felajánlottad a pincémet a 31 éves fiadnak.”

“Nem ajánlottam fel.”

“Hogy hívnád ezt?”

“Mondtam neki, ha minden összeomlik, nem lesz hová mennie.”

“Akkor miért nem marad a lakásodban?”

Daniel elfordította a tekintetét. És hirtelen tudtam.

“Tényleg eladod.”

“Gondolkodtam rajta.”

“Miért?”

“Miért fizetnék tovább adókat, lakóközösségi díjakat, javításokat, mindezt, amikor itt élek?”

Megint ott volt az a szó. Itt. Az én házam volt az, ami miatt Daniel másik tulajdona feleslegessé vált. Megkérdeztem: “Mi lesz a pénzzel?”

“Befektettem.”

“Evanért?”

“Végül igen.”

Hátradőltem hátra. Daniel biztosan hallotta, ahogy mondta, mert az arckifejezése megváltozott. Nem kellett semmivel vádolnom őt. Csak kiírtam a dolgokat. “Eladod a lakásodat. Te fekteted be a pénzt, és megtartod Evannak. Beköltözöl a kifizetett házamba. És ha Evanek szüksége van valahova, hogy lakjon, beköltözik a pincémbe.”

“Nem így gondoltam.”

“Hogy érted?”

“Próbáltam gondoskodni a fiamról.”

“Tudom.”

Ez megállította. Nem haragudtam, hogy szerette Evan-t. Azt mondtam: “A vagyonaiddal véded Evan-t, és mindkettőtöket az enyémnél laktatod.”

Daniel először ült le velem szemben péntek reggel óta. Nem vitatkozott. Zavarban volt, majd ijedt. “Claire, sajnálom.”

Nem mondtam semmit.

“Nem kellett volna beszélnem Evannel az okiratról. Nem kellett volna semmit mondanom a pincéről anélkül, hogy megkérdeztem volna. Igazad van.”

Hallani ezt valamit, ami fellazított bennem. Átnyúlt az asztalon. “Előre mentem a dolgokkal.”

Hagytam, hogy megfogja a kezem.

“Felejtsd el az okiratot,” mondta. “Nem kell a nevem a házadon.”

Ránéztem. “Komolyan mondod?”

“Igen.”

“És Evan nem költözik be, hacsak nem egyezünk bele.”

“Igen.”

Megszorította az ujjaimat. “Kérlek, ne dobj el négy évet, mert olyan feltételezéseket tettem, amiket nem kellett volna megtennem.”

Azt akartam, hogy ez elég legyen. Istenem, azt akartam, hogy elég legyen. A következő pár órát együtt töltöttük. Nincs több vita. Daniel a szokásos helyünkből rendelt kínait. Fehér dobozokból ettünk szezám csirkét és lane-t, mert az étkezőasztalom felét esküvői ajándékok borították. Egy ponton körbenézett a konyhában, és azt mondta: “Ez teljesen kicsúszott az irányítás alól.”

“Az esküvő?”

“Az apró dobozok.”

Mosolyogtam. Nyolcakkal voltak.

“Mondtam, hogy 50 elég.”

“Meghívtad anyád unokatestvéreit.”

“Ez a te hibád volt.”

Egy ideig újra mi voltunk. Ez volt a legnehezebb rész. Daniel átnyúlt az asztalon. “Fontosabb vagy nekem, mint egy ház.”

Azt hittem, komolyan gondolta. Ezért tettem fel azt a kérdést, amiről úgy gondoltam, hogy az egészet maga mögött hagyja. “Aztán, miután összeházasodtunk, mindannyian irányítjuk, mit hoztunk be. Te döntöd el, mi történik az eszközeiddel. Én döntök el, mi történik az enyémmel.”

Bólintott. “Igen.”

“Ha minden, amije birtokol, végül Evanhoz kerül, nem fogok harcolni veled.”

Az arca meglágyult. “Köszönöm.”

“És ugyanez igaz az én házamra is.”

Daniel nem válaszolt. Nem volt hosszú csend volt, talán 2 másodperc, de ha a megfelelő választ várod, 2 másodperc sokat elárulhat. Végül azt mondta: “Nos, végül még mindig beszélnünk kell Evanról.”

Lassan visszahúztam a kezem. Daniel arca megváltozott. Tudta.

“Claire, nem ez az, amit én—”

“Most kértél bocsánatot a tervért.”

“Igen.”

“Nem.” Megráztam a fejem. “Bocsánatot kértél, hogy rosszul elmondtad nekem.”

Ott ült, engem nézett, és egyszer végre egyikünknek sem volt semmi hasznos mondanivalója. Ekkor értettem meg, amit egész nap próbáltam nem megérteni. Daniel tudta, hogy bántott engem. Ő még mindig nem értette, miért gondoltam, hogy téved.

Daniel körülbelül 4:30 körül távozott. Nem csapta be az ajtót. Nem vádolt önzőséggel. Csak állt egy pillanatra a előcsarnokban, kulcsokkal a kezében, és megkérdezte: “Mit akarsz, mit tegyek?”

“Még nem tudom.”

“Holnap kellene összeházasodnunk.”

“Tudom.”

“Claire, szeretlek.”

Ez majdnem rontott a helyzeten. “Én is szeretlek.”

Úgy nézett rám, mintha ez rendeznie kellett volna. 4 nappal korábban talán így lett volna. Végül azt mondta, hogy aznap este az anyjánál marad, és ad nekem egy kis teret. Miután elment, leültem a konyhaasztalhoz, és 80 kis elefántcsont ajándékdobozt bámultam. Csütörtök egy részét azzal töltöttem, hogy mindegyikre szatén szalagot kötöttem. Most mindet ki akartam dobni a kukába. Ehelyett kigomboltam egyet. Két csokoládéval bevont mandula volt bent. Mindkettőt ettem. Aztán kinyitottam egy másikat.