Harold Kent. A kastélyom műveleti menedzsere, aki közel hat éve állt a szolgálatomban, aki felügyelte a személyzetet, az épület biztonsági rendszereit, a technikai hozzáféréseket, és akiben eddig vakon megbíztam.
– Hozd ide azonnal! – parancsoltam.
Daniel több sürgős hívást is indított a belső vonalon a biztonsági őröknek. Néhány perc múlva az ajtó kinyílt, de nem Harold lépett be, hanem az egyik vezető felügyelő, sápadtan, lihegve.
– Főnök… átkutattuk Harold irodáját és a lakrészét. Nincs ott. Elhagyta a kastélyt anélkül, hogy bárkinek szólt volna, és a céges, valamint a magántelefonja is ki van kapcsolva. Eltűnt.
A kirakós darabkái lassan, de kíméletlenül a helyükre kattantak. Victoria ott állt a vízállomásnál; a kamera felvételei pontosan abban a hat percben tűntek el, amikor ő ott tartózkodott; a műveleti menedzserem pedig látszólag nyom nélkül, hirtelen elmenekült. Ez nem egy szerencsétlen véletlen volt. Ez egy hidegvérrel kitervelt, professzionális szabotázs volt – vagy még annál is rosszabb.
Hirtelen megszólalt Daniel zsebében a telefon. A főnököm felvette, néhány szót váltott a vonal másik végén lévő emberrel, majd komor, megfakult arccal nyújtotta át nekem a készüléket.
– A kórházból hívnak, Julian. Allison magához tért. Beszélni akar veled.
A fülemhez kaptam a telefont. A szívem a torkomban dobogott.
– Allison? Hallasz engem? Biztonságban vagy?
– Mr. Ricci… – A hangja gyenge volt, de már tisztább, mint korábban. – Igen, a doktorok azt mondják, hogy sikerült időben kimosni a gyomromat valamilyen erős, bénító hatású szintetikus méregből. De van valami… valami nagyon fontos, amit tudnia kell. Olyan dolog, ami miatt talán meg akartak ölni.
Megfeszültem a székemben.
– Besélj. Hallgatlak.
– Tegnap este… későn maradtam a papírok miatt a privát irattár közelében a nyugati szárnyban – kezdte Allison reszkető hangon. – És megláttam Victoriát. Egy sötét dokumentumtokot tartott a kezében, és valakivel beszélt telefonon… vagy inkább valakivel, aki épp ott várta egy sötét sarokban. Nem láttam a férfi arcát… de emlékszem valamire. Nagyon tisztán emlékszem.
– Mire, Allison? Mondd el pontosan!
– Az órájára, Mr. Ricci. A férfi egy nagyon egyedi, ritka órát viselt. Arany tokos volt, de a számlapja… a számlapja mély, sötétzöld színben ragyogott a folyosó gyenge fényében.
A világ a szememben egyetlen másodpercre megállt. Az ujjaim olyan erővel szorították a telefon plasztik borítását, hogy a bütykeim fehérek lettek.
Ismertem azt az órát. Nagyon is jól ismertem. Személyesen én válogattam ki, és én adtam át egy exkluzív dobozban a harmincadik születésnapjára… a saját öcsémnek, Michaelnek.
De ez még semmi sem volt ahhoz képest, amit Allison következő mondata hozott magával. A szavai mint a jeges víz, úgy árasztották el a testemet, és egy csapásra megváltoztatták az egész életemet, a családomat, a jövőmet:
– Mr. Ricci… hallottam, mit mondott a férfi Victoriának. Azt mondta neki, hogy ne aggódjon semmi miatt, mert a saját testvéred… soha, a büdös életben nem fog rájönni az igazságra.
