– Nem vagy kirúgva, Allison – mondtam neki határozott, nyugodt hangon, miközben a szemébe néztem. – Ígérem. Segítség jön, biztonságban leszel.
Victoria keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, és dühösen fújtatott.
– Ezzel a viselkedéssel halálra bántod a büszkeségemet, Julian! Megalázol a legfontosabb üzleti partnereink és barátaink előtt!
Felemelkedtem a földről, és végigmértem a nőt, akit alig néhány óra múlva a feleségemnek kellett volna fogadnom a templomban.
– Egy ember épp most küzd a levegőért a lábunk előtt, Victoria. A te szánalmas büszkeséged most kevessem ér.
Victoria dühösen elfordult, az arca eltorzult a bosszúságtól, miközben a vendégek elkezdték egymás közt súgva tárgyalni a jelenetet.
Percekkel később megérkeztek a mentősök a diszkrét személyzeti bejáraton keresztül. Gyorsan, de szakszerűen hordágyra fektették Allisont, oxigénmaszkot tettek az arcára. Mielőtt elindultak volna, odamentem Danielhez.
– Szervezz meg egy magánkórházi hátteret a számára a legjobb toxikológussal, és azonnal küldj valakit Lucyhez, hogy a kislányról egy megbízható dadus gondoskodjon, amíg Allison eszméleténél nincs. Senki sem bánthatja őket.
Ahogy a hordágyat tolták kifelé, Allison egyetlen pillanatra kinyitotta a szemét. A tekintete élesebb lett, mintha a gyógyszerek hatása alatt egy pillanatra összeszedte volna minden erejét.
– Mr. Ricci… – suttogta alig hallhatóan, amikor a füle közelébe hajoltam.
– Itt vagyok, mondd.
– Ne bízz…
A mondatot nem tudta befejezni. A mentő ajtajai becsukódtak, maguk mögött hagyva egy félig mondott figyelmeztetést, egy titokzatos vegzerszagú vizespoharat, és egy olyan gyanút, ami mint egy sav, kezdte marni a lelkemet.
Victoria azonnal mellettem termett, és lágyan, szinte behízelgően fonta át a karját az enyémbe.
– Nos, édesem… most, hogy ez a kellemetlen közjáték végre véget ért, menjünk vissza a vendégekhez, és élvezzük a jegyességünket. Úgyis csak egy hisztis alkalmazott volt.
Határozott, de könyörtelen mozdulattal fejtettem le a kezét a karomról.
– A buli véget ért, Victoria.
A szemei hirtelen tágra nyíltak, a pupillái apróra szűkültek.
– Megőrültél?! Nem küldhetsz el kétszáz embert, a városcsúcs legbefolyásosabb embereit egy senki szobalány miatt! Ez botrány lesz!
– Figyelj rám nagyon jól – mondtam, és a hangomban már nem volt semmi melegség. – A bulinak vége. Most azonnal.
Utasítottam a biztonságiakat és a személyzetet, hogy diszkréten, de határozottan tereljék ki a vendégeket, hivatkozva egy hirtelen fellépő épületgépészeti vészhelyzetre, miközben Daniellel együtt azonnal a kastély központi biztonsági irodájába vonultunk. Victoria dühöngve, a magas sarkú cipőjét a drága kőpadlóhoz vágva követett a folyosón.
– Julian! Te normális vagy? Úgy viselkedsz, mintha valami bűntény áldozata lennél egy takarítónő miatt! Mi a fene ütött beléd?!
Megálltam a nehéz, acélból készült biztonsági iroda ajtajában, és hátrafordultam.
– Pontosan ezt próbálom kideríteni, Victoria. Pontosan ezt.
2. RÉSZ: A hat eltűnt perc és a sötétzöld óra
A biztonsági iroda sötét, hűvös volt, csak a falakat borító monitorok kékes fénye világította meg Daniel komor arcát. A képernyőkön a kastély belső kameráinak képei futottak.
– Mutasd meg a bálterem szolgálati állomásának felvételeit este nyolc óra tizenkét perctől – mondtam, miközben leültem a fővezérlő elé.
Daniel néhány gyors mozdulattal behívta a fájlt. A képernyőn tisztán látszott, amint Allison este 8:12-kor odalép a vízautomatához egy üres pohárral. Megtöltötte friss vízzel, beletett egy citromszeletet, majd egy keskeny segédpultra helyezte azt, miközben egy másik felszolgálónak segített valamilyen tálcát elrendezni. A pohár magányosan állt a pulton.
Négy perccel később egy újabb alak lépett be a kamera látómezejébe.
A lélegzetem is elakadt. A képen Victoria látszott. Pontosan ugyanahhoz az állomáshoz sétált oda, miközben a vállára vett designer táskáját igazgatta. Láttam, amint a tekintete gyorsan körbepásztázza a folyosót, hogy megbizonyosodjon arról, senki sem figyeli. A teste pedig tökéletes takarásba került a kamera és Allison pohara között.
– Állítsd meg! – mondtam fojtott hangon. – Nagyítsd fel a kezét! Mit tett oda? Mit rakott a vízbe?
Daniel meredten nézte a monitort, és az ujjával matatott az egéren.
– Főnök… a kamera szöge miatt a teste pontosan eltakarja a kezét. Nem látjuk tisztán, mit csinál a pohár felett.
– Akkor fordítsd át a szemközti folyosói kamera képére! Ott lennie kell egy másik szögnek!
Daniel arca hirtelen elkomorult. Egy ideig kattogtatott a billentyűzeten, az arca kifejezése pedig egyre feszültebbé vált.
– Főnök… van egy nagyon nagy probléma.
– Milyen probléma? Mutasd!
– A második kamera felvétele… – Daniel elhallgatott, majd a mutatóujjával a képernyő alsó részére mutatott. – Egyenesen este nyolc óra tizennégy percről nyolc óra húsz percre ugrik. Pontosan hat perc… hiányzik. Teljesen ki van törölve a rendszerből.
A vér meghűlt az ereimben. Hat perc. Hat percnyi sötétség egy olyan rendszerben, amit a legmodernebb titkosítással és független szerverekkel védtem a külső behatolások ellen.
– Ki a fene törölhette ki a felvételeket? – kérdeztem, és a hangom mélyen, fenyegetően dörrent a kis irodában.
– Csak két embernek van jogosultsága ehhez a szintű adminisztrációhoz a rendszerben – válaszolta Daniel halkan, szinte suttogva. – A saját rendszergazdai kulcsom… ami nálam van nap húsz órájában… és Harold Kentnek.
