Tessa szája kissé kinyílt. “Milyen tető?”

Bosszús pillantást vetett rá, a régi tekintetet, ami azt jelentette, hogy értenie kellett volna anélkül, hogy kínos dolgot mondana.

“A tetőm. Láttad a károkat a hátsó hálószoba mellett.”

“A lakásom pénzét használtad fel?”

“Le akartam cserélni.”

Az első fizetést abból, amit már megtakarított, majd a későbbi befizetéseit felhasználta a részletek fedezésére. Az adóvisszatérítése kisebb volt, mint várta. Voltak más számlák is. Azt hitte, hogy utoléri a történetet, mielőtt talál lakást, és akkor hamarabb kell költöznie, mint bárki számított.

“Mindet?” kérdezte.

Egyszer bólintott.

Owen mindkét lábát a padlóra tette. Ő sem tudta. Tudtam, mert halkan megkérdezte Tessát, hogy a következő helyükre megbeszélt pénz van-e a telefonján lévő pénz.

Bólintott anélkül, hogy ránézett volna.

Apa újra a hosszabb feladatról kezdett beszélni. Hat hónap bérleti díj nélkül mindenki előre jutott. Nem mintha elveszítem volna a lakást. Én még mindig birtokolnám. Nem értette, miért nem elég megnyugtatás.

Akkor értettem a tervét. Sosem volt olyan megállapodás, ami az aláírásomra várt volna. Volt egy törvényjavaslat, amivel nem akart szembesülni, és egy lánya, akitől azt várta, hogy elnyelje.

Ha Tessa a lakásomban maradna, még nem lenne szüksége a letétre. Ha külföldön maradnék, továbbra is fizetnék egy üres helyért az életemben, amíg ő időt talált arra, hogy visszategye a pénzét.

Ezt mindkettőnk segítésének nevezte.

“Elmondhattad volna neki,” mondtam.

“És aggódott miatta?”

“Már így is a pénzre támaszkodott, ami nem volt ott.”

Tessa felé fordult. “Tudod, hogy nem magamnak tartottam meg.”

Ránézett.

“Ez a te tetőd, Apa.”

Idősebbnek tűnt, amikor ezt mondta. Ezt felvettem, és azonnal éreztem a megszokott késztetést, hogy enyhítsem a történteket. Felajánlhattam volna, hogy előlegre fizetem a kauciót. Volt egy sürgősségi alapom. Ötezer négyszáz dollár ártott volna, de nem üríti ki.

Ez volt az a lehetőség, amire mindig is támaszkodhatott: túlélhetem az árát, akkor miért ne fizetném meg?

A kezemet az ölemben tartottam.

“Remélem, a tető sokáig kitart,” mondtam. “De nem fizetem meg azzal, hogy feladom az otthonomat.”

“Senki sem kéri, hogy fizesd ki a tetőmet.”

“Azt kéred, hogy fedezzem azt a megállapodást, ami miatt vissza kell fizetned a pénzét.”

Először ő nézett el.

Tessa letette a telefonját. “Nem tudtam a pénzről.”

“Hiszek neked.”

Megkönnyebbültnek tűnt, és nem hagytam, hogy ez legyen a beszélgetésünk vége.

“Tudtad, mit ajánlottam. Megkérdezhetted volna, változott-e.”

“Apa azt mondta—”

“Tudom, mit mondott. Azt kérdezem, miért nem kérdeztél meg.”

Owen a padlóra nézett. Kíváncsi voltam, milyen beszélgetéseket folytattak közöttük, de nem tettem úgy, mintha tudnám. Vártam, hogy a nővérem válaszoljon magáért.

“Mert azt hittem, nemet mondasz.”

Ott volt, elég egyértelműen ahhoz, hogy egyikünk sem tudta meglágyítani félreértéssel.

Hüvelykujjával dörzsölte a telefonja oldalát. “Azt hittem, ha itt leszünk, majd beadod a derekát.”

Megnéztem a dobozokat, amelyek a vendégszoba ajtaján keresztül látszottak. Nem tudta, mit tett apa a megtakarításaival. Pontosan tudta, mit remél, mit fogok kezdeni az otthonommal.

“Értem, hogy könnyebb helyet akarsz kezdeni,” mondtam. “De nem teheted nehezebbé az életemet anélkül, hogy kérnél.”

Owen végül megszólalt.

“Ma ki tudjuk vinni a dolgainkat a hálószobádból.”

“Igen,” mondtam. “Megteheted.”

Ezt elfogadta anélkül, hogy megkérte volna, hogy értékeljem.

Elővettem a jegyzeteket, amiket Danával való beszélgetés után készítettem. Egy átlagos papírlapon voltak, egy mondatot áthúzva, ahol először írtam valami dühösebbet, mint amennyit mondani akartam.

Mondtam nekik, hogy fontolóra veszem még két hetet mindkettőjüknek a vendégszobában, ami szerda reggel ér véget. Ez egyértelmű időt adna számukra a bérlésre. A hálószobámat aznap délután kiürítik. A holmijaim ott maradnának, ahol én választottam. Írásban írtuk az indulási dátumot, miután mindenki elolvasta azt.

“Két hét nem sok,” mondta Tessa.

“Ez az, amit hajlandó vagyok felajánlani.”

Apa előrehajolt. “Összekavarni fogod őket, mert nem tetszik, ahogy én beszéltem?”

“Adok nekik egy randi, amihez megtervezhetnek. Olyan pénzt adtál nekik, amit nem tudtak felhasználni, és egy otthont, amit te nem tudtál felajánlani.”

Az ablak felé pillantott. A székemből láttam, hogy az erkélyajtó kissé kilóg alján, a javítás, amit a bónuszomra terveztem.

“A korai visszajöjés harminckétszáz dollárba került,” mondtam. “Azért mondom, mert folyton úgy írod le, mintha nem segítettem volna már.”

Senki sem válaszolt.

Nem kértem Tessát, hogy térítse meg a bónuszt. Úgy döntöttem, hogy visszatérek, és nem akartam csak azért kitalálni a számlát, hogy kifejezzem a pontot. De szükségem volt a költségre, hogy velünk együtt legyek a szobában.

Apa megkérdezte, mit várok tőle a kaucióval kapcsolatban.

“Add vissza.”

“Mivel?”

A halászhajójára gondoltam, amit a háza mellett tartott. Még mindig kivette egy barátjával, amikor jó idő volt. Tudtam, hogy számít neki. Azt is tudtam, hogy nem az én feladatom eldönteni, hogy a nővérem megtakarításai mely részét védjék a kényelmes életének.

“Ezt meg kell oldanod,” mondtam.

Ez volt a legnehezebb mondat, amit egész reggel mondtam. Nem volt benne nem ügyes, semmi drámai dolog nem tudott átvészelni a kellemetlenségen. Egyszerűen abbahagytam, hogy a kérdést beadványként elfogadjam.

Hátratolta a székét.

“Mindaz után, amit értetek tettem, lányok.”

Tessa felnézett. “Én küldtem neked azt a pénzt a fizetésemből.”