A tulajdonos egy Rowan Foster nevű nő volt. Nyolc éve ismert engem, amióta a városban éltem. Minden könyvet barna papírba csomagolt, udvariasságból. Csendes és gyors volt.

Miközben a zsinórt kötötte, a pulton túl mondta, anélkül, hogy felemelte volna a fejét: “Egyébként, a nővéred még mindig azon az önsegítő rúgásnál van? Múlt csütörtökön jött, és vett még háromat.”

“Milyen címek?”

“Hosszú játékot játszunk. Az a nő, akire igazán szüksége van. Találd fel magad 90 nap alatt. Készpénzzel fizetett. Megkért, hogy ne zsákoljam őket.”

Felnézett, és egy kicsit elmosolyodott.

“Emlékeztem, mert szokatlan volt.”

“Rowan, hajlandó lennél leírni nekem ezeket a címeket?”

“Persze. Minden rendben?”

“Az lesz.”

Elővett egy sárga Post-it cetlit, és felírta a három címet. Hozzáadta a dátumokat és az összeget, majd átadta nekem a pult túloldalán.

A mappámba tettem.

December 23-án még egyszer visszamentem Brookside-ba, az iskola után. Volt egy konkrét dolog, amit meg kellett néznem.

Winifred Moleskine-je tartalmazott egy sort, amit az előző augusztusban írtak: “Sylvie Cassandra leveleket ír. Régimódi. Úgy gondolja, a kézírás nem követhető nyomon.”

Kinyitottam Cassandra szekrényét. Levettem minden könyvet a polcáról, és kinyitottam mindegyiket.

Megtaláltam az oldalakat.

Megtaláltam a levelet a The Woman He-Really Needs című könyvben.

Harmadokra volt hajtogatva, az ötödik fejezetbe rejtve, könyvjelzőként használva. Dátuma 2023 júniusa volt.

Anyám kék tintájával volt írva, azon a pamut levélpapírra, amit harminc évig használt, abban a kis, íves kínyolós írásban, amit hat éves korom óta olvasok.

Így kezdődött: “Édes Cassandrám.”

Aztán ez állt: “Tudom, lassúnak tűnik. Tudom, hogy igazságtalannak tűnik. De Sienna házassága sosem adta meg a családnak, amire szükségünk volt. Csak légy türelmes. Maradj közelük. Julian észre fog venni. A férfiak mindig észreveszik a lágyabbat előbb-utóbb.

“Szeretettel, anya.”

Kétszer is elolvastam. Lefotóztam. Újra összehajtottam, és pontosan visszatettem oda, ahol találtam.

Anyám írt egy kézikönyvet.

Aláírta: “Anya.”

Szenteste, este tizenegykor leültem a Charlotte utcai konyhaasztalhoz, és minden bizonyítékot sorrendbe rendeztem.

Winifred Moleskine-je. Julian iPhone-ja, a húsvéti felvételre utalva. Julian orvosi feljegyzései. A három Bluegrass lap. Anyám levele. Rowan Post-it cetli.

A saját termékenységi eredményeim, amelyeket október harmadik hetében szereztem be a Mountain Area Health Education Centertől, normális hormonszintet és normális petefészektartalékot mutattak. Semmi sem támasztja alá abban a jelentésben azt a történetet, amit anyám évekig mesélt rólam a városban.

Ezután jött Julian 2020 szeptemberi hívásainak nyilvántartása, az Instagram képernyőképe és a beszállókártyá.

Tíz papírlap. Egy telefon. Egy napló.

Már próbáltam a parancsot.

Egész éjjel aludtam.

Az anyósom hozta a pitét háromkor.

Karácsony napja hideg és tiszta volt. A szüleim háza a Kimberly Avenue-n olyan illatú volt, mint mindig karácsonykor: sült pulyka, fahéj és anyám Chanel No. 5 illata.

Anyám pirosat viselt. Apám szürke blézerét viselte. Cassandra krémszínű kismamaruhát viselt, és a kandalló mellett állt a sarokban, egyik kezével a hasán pihent, amíg egész idő alatt üdvözölte az embereket.

Öt órára tizennyolc vendég töltötte meg az étkezőt.

Bee nénim és a férje. Az Ashworths és a Kabats, anyám country club barátai voltak már középiskolás korom óta. Az unokatestvérem Deline, a férje és két tinédzser fiuk. Marsh tiszteletes a St. Alban’s episkopális egyházból, aki megkeresztelte anyám mindkét lányát.

Az anyósom, Winifred ott volt. Mellette csendben ült egy Elowen Blackwood nevű nő, a Mission Hospital szülés- és nővére, Julian legrégebbi középiskolai barátja. Rowan Foster a közelben ült.

Winifred az utolsó pillanatban kérte, hogy hozza el Elowent. Anyám, aki nem tudott visszautasítani egy karácsonyi vendéget a lelkésze előtt, igent mondott.

5:15-kor anyám felállt. Felemelte a pezsgőpoharát, és egyenesen a nővérem hasára nézett.

Elég hangosan beszélt, hogy az asztal túlsó vége hallja.

“Az ikreknek, akiket a vejem, Julian, végre megérdemel. Legalább egy lány ebben a családban ad nekünk valamit, amit ünnepelhetünk.”

Tizennyolc vendég tapsolt.

Apám letette a villát. Megfordult a székében, és egyenesen rám nézett.

“Si, nyolc évet pazaroltál el annak a jó embernek az életéből. Hála Istennek, hogy Cassandra végre megadja neki azokat a gyerekeket, akiket te sosem tudtál.”

A nővérem mosolygott. Átnyúlt az asztalon, megfogta Julian kezét, és a hasára tette.

Nem kiabáltam. Nem sírtam.

Felálltam.

A táskámba nyúltam, és elővettem egy kis fekete Moleskine jegyzetfüzetet. Elővettem egy iPhone-t. A pulyka mellé tettem az asztalra.

“Mielőtt bárki is újra koccintana, hallnotok kell, mit írt titokban az anyósom az elmúlt hat hónapban mindegyikőtökről.”

A nevetés azonnal elhalt.

Anyám lassan leengedte a poharát. Apám előrehajolt. A nővérem elengedte Julian kezét.

Winifred felállt.

Felvette a Moleskine-t, és kinyitotta az első fülre. Átfordult egy oldalra, amin egy kis szalag volt jelölve.

Anélkül, hogy felnézett volna, azt mondta: “Sylvie, drágám, szeretnéd elolvasni a júniusi bejegyzést, vagy folytassam?”

“Az a napló hamis,” mondta Cassandra.

“Akkor magyarázd el a repülést.”

Winifred egy másik fülre lapozott, és elolvasta.

“Július 3. Cassandra ma repült Charlotte-ból Louisville-be. Mindenkinek elmondtam, hogy Charlotte-ban vásárol. Egy termékenységi klinikán volt. Megvan az Instagram-képernyőkép, amit délután 4:47-kor törölt.”

Megint megfordult.

“2020. szeptember 14. Sylvie ezen a héten háromszor hívta Julian-t. Azt mondta, furcsa kérdéseket tett fel a menetrendjükről. Cassandra tegnap hazajött egy beszélgetésre. Ő egy ötlettel távozott.”