A legtöbb diák összefoglalta a meglévő tanulmányokat.
Majdnem három hetet töltöttem a lakásomban, ahol egy vitatott klinikai vizsgálat nyers adatait elemeztem.
Minél többet tanulmányoztam, annál inkább meggyőződtem arról, hogy korábbi kutatók valami fontosat figyelmen kívül hagytak.
Más útvonalat javasoltam arra, hogy bizonyos immunsejtek tévesen egészséges szöveteket célozzanak meg.
Egy héttel a dolgozat benyújtása után kaptam üzenetet Dr. Mercertől.
Azt akarta, hogy a főkampuszon lévő irodájában legyek.
Amikor megérkeztem, egy íróasztal mögött ült, körülvéve folyóiratok, orvosi modellek és papírtornyok között.
A feladatom az ő kezében volt.
Több oldalt vörös jelek borítottak.
Összeszorult a gyomrom.
“Matthew,” mondta. “Ülj le.”
Leültem.
Ledobta a papírt az asztalára.
“Ki segített ezt megírni?”
“Senki.”
Tanulmányozott engem.
“Én magam kutattam.”
“Ez a hipotézis a makrofág jelátviteli hurokról nagyon szabálytalan. Ez ellentmond két jelentős tanulmánynak, amelyek tavaly jelentek meg.”
“Tudom.”
A szívem hevesen vert, de folytattam.
“Ha megnézzük a nyers vizsgálati adatokat, a kontrollcsoport másodlagos gyulladásos reakciót mutatott, amelyet ezek a tanulmányok anomáliaként minősítettek. Nem hiszem, hogy ez anomália volt. Szerintem közelebb állhat a fő kiváltóhoz.”
Dr. Mercer egy teljes percig bámult engem.
Aztán a szája sarka kissé megemelkedett.
“Úgy gondolkodsz, mint egy kutató, Matthew.”
Nem válaszoltam.
“Nem csak mint egy diák,” folytatta. “Keresd azokat a réseket, amin mindenki más elhalad.”
Ezt tőle hallani jobban megérintett, mint vártam.
Gyerekkorom nagy részében apám az intelligenciát Carter birtokában tartotta, én pedig nem.
Most az egyik legsikeresebb ember, akivel valaha találkoztam, azt mondta, hogy valódi tudományos ösztönök vannak.
Valami bennem végre kezdett gyógyulni.
“Jelöllek az egyetem belső kutatási támogatására,” mondta Dr. Mercer, megnyitva egy mappát. “Ez magában foglalja egy teljes finanszírozású pozíciót a laboratóriumomban. Segíteni fogsz valódi kísérleteket futtatni ezen a hipotézis alapján. Ha működik, kiadjuk. Ha nem, akkor tanulunk.”
Rám nézett.
“Készen állsz?”
“Igen.”
Nem haboztam.
Dr. Mercer laboratóriumához való csatlakozás mindent megváltoztatott.
Kávéfoltos kötényt cseréltem fehér kabátra.
Folyás-citometriát tanultam.
Sejttenyésztés.
RNS kivonás.
Kísérleti tervezés.
Adatintegritás.
Gyakorlatilag a laborban éltem.
És a korai eredmények ígéretesek voltak.
Évek óta először éreztem, hogy az életem abba az irányba halad, amerre mindig is szánták.
Aztán a családom újra megjelent.
Az egyetem közösségi média oldalain közzétett egy közleményt, amelyben ünnepelte a több kutatási támogatás kedvezményezettjeit.
A profilomban említettem a szokatlan orvosi kutatási utamat.
Két nappal később megrezegett a telefonom.
Valaki megjelölt a hozzászólásokban.
Megnyitottam a posztot.
Ott, a fénykép alatt, amelyen laboratóriumi köpenyben voltam, Carter megjegyzése volt.
Azonnal felismertem a profilját.
“Szokatlan út. Ez udvarias módja annak, hogy először nem bírta a hagyományos főiskolát. A családunk próbált segíteni neki, de vannak, akik nem hajlandók keményen dolgozni.”
A képernyőre bámultam.
Néhány órán belül idegenek kezdtek válaszolni.
Néhányan megkérdőjelezték az egyetem színvonalait.
Mások gúnyolták azt az elképzelést, hogy báristaként dolgozó személy jelentős kutatási támogatást kaphat anélkül, hogy a hagyományos alapképzési utat követné.
Egy hozzászólás a történetet reklámfogásnak nevezte.
Egy másik kínosnak nevezte.
Felnőtt férfi voltam, aki egy tiszteletre méltó kutatólaboratóriumban ült.
Mégis, néhány percig újra tizennyolc évesnek éreztem magam.
Carter megtalált.
Évek teltek el.
Átköltöztem az államhatáron, és teljesen újraépítettem az életemet.
Mégis, abban a pillanatban, amikor valami jó történt velem, megpróbálta aláásni azt.
9. fejezet: Szembenézés a múlttal
A kezeim annyira remegni kezdtek, hogy a telefon megcsörögött az asztalon.
Pánik uralkodott.
Elképzeltem, hogy az egyetemi vezetők olvassák a kommenteket.
Elképzeltem, hogy a pályázatot megkérdőjelezik.
Elképzeltem, hogy Dr. Mercer megbánja döntését.
Anélkül, hogy tisztán gondolkodtam volna, írtam egy e-mailt a kommunikációs osztálynak, amelyben kértem őket, hogy távolítsák el a posztot.
Ezután elkezdtem egy újabb üzenetet Dr. Mercernek.
Írtam, hogy személyes okokból szeretnék visszalépni a pályázati programból.
Ez ösztön volt.
Távozz, mielőtt valaki elveszhetné a lehetőséget.
Mielőtt megnyomtam volna a küldést, valaki hirtelen kopogott a laboratórium ajtaján.
“Matthew. Nyisd ki az ajtót.”
Dr. Mercer.
Letöröltem az arcom, megnyugtattam, és kinyitottam.
Bement egy tablettel a kezében.
Carter hozzászólása megjelent a képernyőn.
“Láttad ezt?”
“Igen.”
A padló felé néztem.
“Sajnálom, Dr. Mercer. Valójában neked írtam. Szerintem el kellene lépnem a támogatástól. Nem akarom, hogy negatív figyelem befolyásolja a laborot vagy a hírnevedet.”
Határozottan a táblagépet az acél munkapadra tette.
“Ülj le.”
Leültem egy székre.
“Matthew, nézz rám.”
Erőltettem magam, hogy a szemébe nézzek.
“Igaz, amit ez az ember írt? Azért hagytad el az iskolát, mert lusta voltál?”
“Nem.”
“Azért buktál el, mert nem volt képes rád?”
“Nem.”
“Akkor miért engeded meg valakinek, akit egyértelműen fenyeget a sikered, hogy irányítsa a karrieredet?”
Nem tudtam válaszolni.
“Nem érdekel a közösségi média kommentjei,” mondta. “A testületet nem érdekli a véletlenszerű online kritika. Fontosak az adatok. Fontos az eredmények.”
Hangja halkabb lett.
“Ha most futsz, engeded neki, hogy megírja neked az életrajzodat.”
Ránéztem.
“A te felelősséged, hogy a munkádat olyan jóvá, hasznossá és olyan jól támogatotttá tegye, hogy az ilyen megjegyzések lényegtelenné válnak. Érted?”
A pánik lassan lazult.
Igaza volt.
Éveket töltöttem azzal, hogy tudásra és bizonyítékokra építsem az életet.
Mégis, Carter egyik megjegyzése majdnem meggyőzött, hogy hagyjam el a témát.
“Értem.”
“Jó.”
Felvette a táblagépet.
