A kezem szorosabban szorította a kormányt.
“Komolyan mondod? Miért kérsz tőlem pénzt, amikor tizennégy éve nem beszéltél velem? Kiűztél az otthonodból. Kitöröltétek az életetekből. Nem tartozom neked semmivel.”
Apám felhorkant, de mielőtt válaszolhatott volna, anyám elvette a telefont.
“Ethan, ne légy ilyen hálátlan,” csattant vissza, édes hangja azonnal eltűnt. “Mi neveltünk fel. Életet adtunk neked. Felelősséged van támogatni a szüleidet, amikor felöregszenek. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, miután mindaz, amin a testvéred miattad ment keresztül.”
Befejeztem a hívást.
Nem búcsú.
Egyszerűen megnyomtam a gombot, és a telefont az anyósülésre ejtettem.
A kezeim annyira remegtek, hogy laposan a combomhoz kellett nyomnom őket.
Minden, amin a bátyám miattam ment keresztül.
Julian.
Az aranygyerek.
Az a személy, aki majdnem tönkretette a gyerekkoromat.
A nevét hallani olyan emlékeket hoztam fel, amelyeket évekig próbáltam eltemetni a terápia, a munka, a siker és a távolság alá.
Becsuktam a szemem, és a fejemet a széknek támasztottam.
Egy pillanatra már nem voltam tehetős vezérigazgató, aki egy drága sportautóban ült.
Újra gyerek voltam, egy olyan házban éltem, ahol a szeretet mindig is olyan valutanak tűnt, amit soha nem tudtam megszerezni.
Gyerekkorunkban Juliannal annyira másképp bántunk velünk, hogy bárki, aki minket nézett, azt hitte volna, külön családhoz tartozunk.
Ikrek voltunk, csak percek különbséggel születtek, mégis, mióta beszélni tudtunk, a szüleink már teljesen más jövőt szabtak nekünk.
Julian volt a kiválasztott.
Az aranygyerek.
Állítólag az Ivy League egyetemekre, rangos karrierekre és kétségtelen nagyságra volt ítélve.
Én voltam a tartalék.
A nehéz.
A családi csalódás.
A legnagyobb hibám az volt, hogy egy átlagos, energikus gyerek voltam. Imádtam a Little League baseballt, bicikliztem a külvárosi környékünkön, amíg felgyulladtak a lámpák, és délutánokat barátokkal töltöttem.
Nem érdekelt, hogy tízévesen csendben üljek egy makulátlan hálószobában, haladó matematikát tanulva.
A szüleim komoly jellemhibának tekintették a nyitott személyiségemet.
Az összehasonlítások végtelenek voltak, és valahogy mindig úgy tervezték, hogy vesztem.
Ha B-t kaptam a történelem vizsgán, lusta voltam.
Ha Julian ugyanazon a teszten B-t kapott, a tanár igazságtalanná tette a tesztet.
A kedveségük nem korlátozódott az otthonunkra. Nyíltan kiállították rokonok előtt, különösen az ünnepek idején.
A hálaadási vacsorák megaláztatás gyakorlatává váltak.
Egy nagy mahagóni étkezőasztal köré gyűltünk, miközben a sült pulyka, töltelék, áfonyaszósz és sütőtökös pite illata töltötte be a házat. A focit csendben játszott a családi szobában a televízióból, és a beszélgetések a politiká, a karrier, a környékbeli pletykák és a családi eredmények között siklandoztak.
Végül valaki elkezdett összehasonlítani Juliant és engem.
Általában Beatrice néni, anyám idősebb nővére volt az.
Beatrice a családi drámában élt. Nemrég csúnya váláson ment keresztül, amely gyámsági vitákat és bonyolult vagyoni rendezést igényelt, és úgy tűnt, eltökélt, hogy keserűségét mások életébe önti.
Emlékszem egy hálaadásra, röviddel azután, hogy Julian és én betöltöttük a tizenkét évet.
Beatrice néni a tányérja fölé hajolt, rám pillantott, és drámaian sóhajtott.
“Kár, Martha,” mondta anyámnak olyan hangosan, hogy mindenki hallja az asztalnál. “Az ikrek bonyolultak lehetnek. Néha az egyik gyerek megkapja az összes tehetséget és potenciált, a másik pedig úgy tűnik, az ő árnyékában él.”
Senki sem szakította félbe.
“Tényleg védened kellene Julian jövőjét. Légy óvatos Ethan főiskolai alapjával. Nem lepődnék meg, ha elpazarolná.”
Anyám komolyan bólintott, mintha Beatrice szakmai pénzügyi tanácsot adott volna.
A krumplipürét bámultam, miközben a meleg szétterjedt az arcomon.
Apám nem szólt semmit.
Az asztal túloldalán Julian elmosolyodott.
A születésnapok még rosszabbak voltak.
Mivel ikrek voltunk, nyilvánvalóan ugyanazon a születésnapon voltunk, de bárki sem gondolta volna ki, hogy az ünnepléseinket nézze.
Tizennegyedik születésnapunkra a szüleim béreltek egy egész prémium játékterme-komplexumot Juliannek. Vettek neki egy vadonatúj játékkonzolt, húsz osztálytársat hívtak meg, és egy hatalmas egyedi tortát rendeltek egy drága pékségből.
A JULIAN betű nagy arany mázzal volt írva középen.
A nevem apró betűkkel jelent meg az alsó szélén, mintha valaki az utolsó pillanatban emlékezett volna rám.
Az irónia az volt, hogy Julian, bár otthon királyi családként kezelték, sosem volt különösebben népszerű az iskolában. Arrogáns, lekezelő és gyakran kellemetlen volt az osztálytársai számára.
Amikor eljött a bonyolult játékteremparti napja, csak két gyerek jelent meg neki.
Kényelmetlen csendben ettek tortát, és korán elmentek.
A szüleim kifejezetten azt mondták, hogy nem hívhatom meg a barátaimat, mert az arcade ünnepség Julian különleges napja lett volna.
A barátaim pontosan tudták, hogyan bántak velem a családom.
A buli után többen találkoztak velem egy közeli közparkban. Összeadták a zsebpénzüket, vettek fagyit egy teherautóból, nevetséges kézzel készített születésnapi képeslapokat adtak, és órákat töltöttek kosárlabdázással és nevetéssel velem.
Szinte semmibe sem került.
Ez volt a legjobb születésnapom, amit valaha voltam.
Amikor Julian megtudta, hogy én élveztem magam, miközben a drága ünneplése összeomlott, valami megváltozott benne.
Neheztelt, hogy milyen könnyen beszélgettem az emberekkel.
Utálta, hogy a többi gyerek tényleg kedvel.
És lassan úgy tűnt, úgy tűnt, úgy döntött, hogy ha neki nem lehetnek ilyen barátságai, nekem sem kellene megszereznem.
Apró hazugságokkal kezdődött.
Ha eltört egy vázát, azt mondta, bent baseballoztam.
Ha eltűnt a pénz anyám táskájától, ő talált módot arra, hogy úgy tűnjön, mintha én vettem volna el.
