Megint az előléptetéséről mesélt az embereknek.

Ekkorra a történet nagyobb fizetést és egy sarokirodát is magában foglalt.

Richard folyton hátba veregette.

“Ez az én fiam.”

Richard egyik üzleti partnerével beszéltem, egy George nevű férfival. Megkérdezte, mit csináltam, és most egyszer többet adtam neki, mint a szokásos, homályos válaszom.

“Egy szövetségi ügynökség vezető elemzője vagyok,” mondtam. “Főleg fenyegetésértékelés.”

George valóban érdeklődőnek tűnt.

“Ez nagyon intenzíven hangzik.”

“Lehet. Nemrég kaptam egy elismerést és egy szövetségi tanúsítványt, amit csak az elemzők kis százaléka tud.

Mielőtt George válaszolhatott volna, anyám megjelent előételekkel.

“Ó, Jack, ne untasd George-ot a bonyolult munkatörténeteiddel,” mondta enyhe nevetéssel. “Ez egy buli.”

Aztán elmondta George-nak Leo előléptetését.

“Most gyakorlatilag az egész értékesítési részleget vezeti,” mondta büszkén. “Ő igazi ember, nem egész nap íróasztal mögött ragadva.”

George kényelmetlenül nézett ki.

Elnézést kértem, és az udvar széléhez sétáltam.

Néhány perccel később Leo követett.

Már ivott.

“Mi a baj?” kérdezte. “Nem bírod elviselni, hogy végre valaki másra kerüljön a reflektorfény?”

“Mindig rajtad múlik, Leo.”

Nevetett.

“Azért, mert adok nekik valamit, amire büszkék lehetnek. Egy eladási rekord. Előléptetés. Mit adsz nekik? Homályos történetek a világ megmentéséről, amiket senki sem ért.”

Finoman megütötte a karomat.

“Te aztán egy drámakirálynő vagy, Jack. Anya igaza van. Mindig mindent komolynak kell tenni. Csak legyél egyszer normális.”

Visszament a buli felé.

Aztán hallottam, ahogy anyám Carol nénivel beszélget a gyep túloldalán.

“Néha egyszerűen nem tudom, mit kezdjek vele,” mondta. “A fiam egyszerűen imád jelenetet csinálni.”

Valami megmozdult bennem.

Aznap este megértettem, hogy nincs olyan nagy eredmény, ami megváltoztatná a rám bízott szerepet.

Leo volt az aranyfiú.

Én voltam a probléma.

Lefeküdtem anélkül, hogy tudtam volna, milyen gyorsan tesztelni fogják ezeket a szerepeket.

Másnap reggel 4:02-kor egy lent zajló csattanás ébresztett fel.

Kinyitottam a hálószoba ajtaját, és láttam, hogy fény szűrődik a konyhából. Aztán hallottam, hogy valami fém csapódott a csempére.

Eleinte azt hittem, valaki betört a házba.

Óvatosan lementem a lépcsőn.

Amikor belenéztem a konyhába, láttam Leót a nyitott hűtő előtt állni.

Egy pohár tört össze a lába előtt. Whiskey terült szét a padlón.

Részeg volt.

Nem egy kicsit részeg. Alig tudott egyenesen állni.

“Leo,” mondtam. “Mi történik?”

Felém fordult.

“Nos, nos, nos. Nézd, ki jött le az elefántcsonttoronyából.”

“Nem ítélkezlek el. Hallottam, hogy valami eltört.”

“Ó, tetszene neked, ugye? Valami, amit jelenteni kell. Valami, amit elemezni kell. Valami, ami fontosnak érezteti magad.”

Próbáltam lenyugtatni.

“Csak aludjunk le.”

Az arckifejezése megkeményedett.

“Ne mondd meg, mit tegyek.”

Aztán elmondta, amit állított, hogy a szüleink mondtak, amikor nem voltam itt.

Hogy szellem vagyok a házban.

Hogy elbújtam a munkám mögé, mert senki sem akart ott lenni.

Hogy teher vagyok.

El akartam hinni, hogy hazudik, mert részeg volt.

De a szavak túl sokat hasonlítottak mindenre, amit már hallottam.

Végül válaszoltam neki.

“És te, Leo? Az aranyfiú a nagy előléptetéssel, ami nem létezik? Az, aki hajnali négykor szétzúzza a konyhát?”

Az arca megváltozott.

A részeg vita valami hidegebb mögé tűnt.

“Fogd be a szád.”

Kinyitott egy evőeszközfiókot.

Aztán megláttam a csavarhúzót.

Egy hosszú Phillips-fejű csavarhúzó volt, amit szorosan a kezében tartott.

A szakmai képzésem annyira átvette az irányítást, hogy felismerjem a fenyegetést és próbáljam megőrizni a hangomat.

“Leo. Tedd le.”

Nevetett.

“Nem vagy erre kiképezve?”

Aztán rávetette.

Próbáltam félrehúzódni.

Nem voltam elég gyors.

Fájdalom hasította át a bal vállamat, és hátrabotltam a pultnak, mielőtt a konyha padlójára csúsztam.

Néhány másodpercig alig értettem, mi történt.

Aztán mozgást hallottam fent.

Richard leszólt.

“Mi a fene folyik itt?”

“Segítség,” sikerült sikerült. “Megbántott.”

Egy szünet következett.

Aztán hallottam anyámat.

“Ó, az ég szerelmére, Richard. Csak a fiúk vannak. Leo valószínűleg túl sokat ivott.”

Leo a közelben állt, engem bámult.

Aztán jött az a hang, amire jobban emlékeztem, mint bármi másra.

Anyám nevetett.

“Hallgass rá,” szólította le. “Valószínűleg megcsúszott a whiskyben, és valamire esett. Jack, ne legyél ilyen drámai. Az egész környéket fel fogod ébreszteni.”

Nem jöttek le a lépcsőn.

Nem hívtak segítséget.

A látásom kezdett elhomályosodni.

Elővettem a telefonomat.

Az ujjaim még mindig képesek voltak olyasmit csinálni, amit az elmém nehezen tudott átgondolni. A szövetségi alkalmazottaknál a pozíciómban volt kényszerítési protokoll. Beírtam az ötjegyű kódot, és aktiváltam.

An SOS.

Az utolsó dolog, amire tisztán emlékszem, az volt, hogy Leo elköltözött, és anyám azt mondta Richardnek, hogy menjen vissza az ágyba.

Amikor felébredtem, egy kórházi szobában voltam, a vállam bekötözve, infúzióval a karomhoz volt rögzítve.

A szüleim nem sokkal később bejöttek.

Az aggodalmajuk begyakoroltnak tűnt.

Anyám odarohant hozzám.

“Jack. Hála az égnek, hogy ébren vagy.”

Elhúzódtam, amikor megpróbálta megérinteni az arcomat.

Richard az ágy lábánál állt.

“Az orvos azt mondja, rendben leszel. Csak egy csúnya szúrás.”

Vártam, hogy egyikük elmondja, mit tett Leo.

Egyik sem.

Ehelyett anyám közelebb húzott egy széket.

“Most figyelj, Jack. Tegnap este sok zűrzavar volt.”

“Leo megtámadott.”

Richard sóhajtott.

“Fiam, nagyon világosnak kell lennünk abban, mi történt. Mindketten ittatok. Leo kiöntött egy üveget. Megcsúsztál és a hátsó ajtónál lévő szerszámosládára estél. Leestél egy csavarhúzóra. Ez egy szörnyű baleset volt.”