Talán végre megadják nekem azt az őszinte szeretetet és tiszteletet, amit tíz éve próbáltam kiérdemelni.

Teljesen túlzásba mentem.

Majdnem 2000 dollárt költöttem élelmiszerre, importált borokra és díszes díszítésekre.

Vettem egy hatalmas, frissen vágott nemes fenyőt, ami alig fért be a nappaliba, és hat órát töltöttem azzal, hogy több száz meleg fehér lámpával és finom üvegdíszekkel fűszereztem be.

Kipolíroztam az antik evőeszközöket, amiket egy hagyatéki vásáron vettem, míg az ujjaim fájtak.

Óvatosan vasaltam a nehéz vászon asztalterítőket, míg minden ránc el nem tűnt.

Olyan menüt terveztem, ami kihívást jelenthetett volna egy profi éttermi konyhának: tökéletesen sült prime rib összetett vörösboros redukcióval, sült órgogylós barna vajjal, gazdag Gruyère krumpligratin, sült gyökérzöldségek méz-kakukkfűmázban, és három különböző házi desszert.

Alig aludtam két napig.

Az alsó hátam tompa fájdalmat okozott. A kezeim fájtak és kérgesek voltak a forró serpenyők kezelésétől, de folyamatosan mozogtam, és folyamatosan energiát használtam.

Amikor végül kihúztam a prime bordát a sütőből és a vágódeszkára tettem, hogy pihenjen, az egész ház hihetetlen illatú volt.

Az étkezőasztal meleg gyertyafényben ragyogott, a kristálypoharak pedig csillogtak.

Objektíven nézve ez a vendégszeretet remekműve volt.

Pontosan 16:00-kor kopogás nélkül kitárult a bejárati ajtó.

Megérkeztek.

Nem volt meleg üdvözlés.

Nincs vidám “Boldog karácsonyt.”

Matthew lépett be először, miközben a nehéz csizmájából a frissen porszívózott szőnyegemre taposva a koszos hókupacokat.

Nedves téli kabátját egy makulátlan étkezőszék támlájára dobta, teljesen figyelmen kívül hagyva az üres ruhatartót mellette.

Catherine szorosan követte, alig bólintva elhaladt mellettem.

Egyenesen belépett az étkezőbe, éles szemei úgy pásztázták a bonyolult asztalt, mint egy ellenőr, aki valami hibát keres.

David lassan követte őket, kezét a zsebébe temetve, halk, határozott morgást küldve felém.

“Lehalkítottad a fűtést itt?” kérdezte Catherine azonnal, szorosabban húzva drága kasmír kardigánját, és drámaian remegett. “Olyan, mint egy hűtő. Elijah, mindannyian megfagyunk, mielőtt az előételek felszolgálnák.”

“Hetvenkettőre van állítva, anya,” mondtam halkan, miközben a konyhapult szélét kapaszkodtam, hogy megnyugtassam a kezeimet.

“Hát, borzasztóan huzatos érzés,” vágta vissza.

A svédasztalhoz lépett, és felemelte a fóliát, amely a bugyborékoló burgonyagratint fedte. Gőzfelhő emelkedett a levegőbe.

Azonnal összevonta a szemöldökét.

“Megint Gruyère-t használtad? Tudod, Matthew nem szereti az erős sajtokat. Miért kell mindig mindent ilyen feleslegesen bonyolulttá tenni? A sima burgonipüré teljesen rendben lett volna. Most már nincs semmi ennie.”

Egy izom megugrott az állkapcsomban.

“Ez egy klasszikus francia recept, anya. Azt hittem—”

“Tévedtél,” vágott félbe élesen, miközben a fóliát visszaejtette az edényre, egy ráncossal.

Mélyen sóhajtott, a hang szinte színházi mártíromságot hordozott magában.

“Azt hiszem, most is be kell intéznünk, mint mindig. Túléljük.”

Bevonultam a konyhába, kezeim remegtek a düh és a csalódottság zavaros keverékétől.

Öntöttem magamnak egy pohár jeges vizet, és szorosan fogtam a hideg poharat, próbálva egyenletesen tartani a légzésemet, mielőtt olyasmit mondanék, amit megbánnék.

Megint megtörtént.

Pontosan ugyanaz a ciklus.

Bármit is tettem, bármennyi pénzt is költettem vagy mennyire erőltettem magam, sosem volt elég.

Tíz kimerítő perc után mindenkit az asztalhoz hívtam.

Leültünk.

A csend sűrű és nyomasztó volt, csak a nehéz evőeszközök csörgése törte meg porcelán tányéroknál.

Matthew hatalmas adagokat töltött meg prime ribával, miközben teljesen figyelmen kívül hagyta a gondosan sült zöldségeket.

Nem beszélt velem.

Ehelyett elővette az okostelefonját, és elkezdett üzeneteket írni az asztal alatt, halkan nevetve a képernyőn lévő dolgokon.

“Matthew, kérlek, tedd el a telefont,” mondtam, próbáltam egyenletes hangon maradni. “Karácsonyi vacsora. Lehetnénk csak egy órát jelen?”

Matthew forgatta a szemét, és a telefont a lenvászon terítőre ejtette.

“Nyugi, Elijah. Csak Dylan az. Azt kérdezte, hogy megy a királyi bankett, és túléltem-e az előételeket.”

Dylan egy olyan srác volt, akit már az egyetem első éve óta ismertem. Nem voltunk legjobb barátok, de néha munka után sört ittunk.

Valójában aznap este meghívtam inni.

“Ó?” Catherine hirtelen érdeklődve mondta, miközben egy apró harapást adott a prime bordába. “És pontosan mit mondtál neki?”

Matthew nevetett.

“Mondtam neki, hogy az étel rendben van, de a légkör olyan feszült, mint egy rendetlen válószerződés. Őszintén, Elijah, mindig olyan stresszesnek és nyomorultnak tűnsz, amikor vendégül látsz. Ez tönkreteszi a hangulatot mindenki más számára. Lazítanod kellene, és abba kell hagynod, hogy ilyen komolyan vedd magad.”

Rá bámultam, a látásom kissé elmosódott a szélein.

“Stresszesnek tűnök, mert két napja főzök egyedül, miközben te bemész ide, és semmit sem csinálsz, csak panaszkodsz.”

Matthew gúnyosan felhorkant, és elutasítóan intett a villájával.

“Hé, senki sem kérte, hogy őrülj meg, haver. Te választottad, hogy ezt a mennyi elegáns cuccot készítettél, hogy megmutassad. Ne ülj ott úgy, mintha mártír lenne, mert érmet akarsz a burgonya főzéséért.”

Apám végül megköszörülte a torkát, a vízpoharára szegeződött, és kerülte a szemkontaktust.

“Fiúk, együnk csak. Ne kezdd el ma este. Karácsonykor nem.”

A vacsora hátralévő része passzív-agresszív megjegyzések, finom szibálások és fullasztó feszültségek elmosódott volt.

Alig nyúltam a saját ételemhez.

A drága prime borda száraz hamu íze volt a számban.

Aztán eljött az a pillanat, ami végre egyetlen pillanat alatt véget vetett a tíz évnyi kondicionálásnak.

7. fejezet: Elsétálás

Itt az ideje a desszertnek.