A szó – teher – úgy visszhangzott az étkezőben, mintha jeges szél söpört volna végig a falak között. Éjszakai túlórákat vállaltam, hetek óta alig aludtam, hogy kifizessem a számlákat, és gondoskodjam arról, hogy a fiamnak gondtalan, békés nyara legyen. Két héttel ezelőtt még Alana könyörgött, hogy hadd vigyázzon Dustira, azt állítva, hogy a legnagyobb boldogság lenne számára unokázni, házi ételeket főzni, sétálni vinni a fiúkat és összehozni a két unokatestvért. Mielőtt elmentem volna dolgozni, két hűtőszekrényt pakoltam tele minőségi élelmiszerrel, tetemes költőpénzt hagytam a pulton Alanának, és rengeteg édességet vásároltam mindkét gyereknek.

Úgy tűnt, ebből a bőségből mindenki részesült, kivéve azt az egyetlen személyt, akiért az egészet megteremtettem: a fiamat.

Felálltam. Odaléptem a karosszékhez, elvettem a száraz krumplit, a konyhába vittem, és határozott mozdulattal a szemetesbe dobtam. Az üres műanyag tányért a mosogatóba engedtem.

– Két órátok van arra, hogy összecsomagoljátok a holmijaitokat, és elhagyjátok a házamat – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő ridegséggel.

Alana arcáról azonnal lehervadt a gőgös mosoly.

– Tessék? Mit képzelsz magadról?

– A Columbusba tartó vonat délután három óra tíz perckor indul. Fél háromkor kulcsra zárom a bejárati ajtót.

Ellie olyan heves mozdulattal ugrott fel a székről, hogy a nehéz tölgyfa bútor csattanva borult fel a parkettán.

– Nem dobhatsz ki minket az utcára egyetlen nyomorult, vacak krumpli miatt! – sikította magából kikelve.

Megfogtam Dustin kezét.

– Ez már régen nem a krumpliról szól, Ellie.

Alana vöröslő fejjel, fenyegetően lépett közelebb hozzám.

– Parker ezt soha a büdös életben nem fogja megengedni neked! Nem bánhatsz így az ő anyjával!

Egyenesen a szemébe néztem, pillantásom egyetlen millimétert sem engedett.

– Parkernek egyetlen négyzetcentiméter tulajdonjoga sincs ezen a birtokon.

Ellie hisztérikusan felkacagott.

– Ő a férjed, Clarissa! Ez a ház a házasságotok révén ugyanúgy az övé is, mint a tiéd!

– Ezt az ingatlant öt évvel azelőtt vásároltam meg tehermentesen, hogy egyáltalán megismertem volna a testvéredet. A tulajdoni lapon kizárólag az én nevem szerepel.

A szobára hirtelen síri csend telepedett. Ellie arca elfehéredett a dühtől, majd dühödten felkapta az asztalról a telefonját.

– Most azonnal felhívom Parkert! Ő majd szépen helyretesz téged, és megmutatja, hol a helyed!

Ügyet sem vetettem rá. Megfogtam Dustin kezét, és megindultam vele a lépcső felé. Ahogy elértük a fordulót, a kisfiam ujjai szorosan rákulcsolódtak az enyémre.

– Anya… ők most tényleg elmennek innen? – suttogta aggódva.

– Igen, kincsem. Soha senki nem bánhat veled így a saját otthonodban.

Megállt, és riadtan pillantott vissza a lenti étkező felé, ahol már hallani lehetett Ellie fojtott, ideges kiabálását a telefonba. Aztán olyasmit mondott, amitől félúton megfagyott a vér az ereimben.

– Anya… a nagymama azt mondta, titkos videói vannak rólam, amikkel bebizonyítja, hogy rossz fiú vagyok.

Lépcsőfokra térdeltem elé.

– Milyen videók, édesem?

A szeme megtelt újabb könnyekkel.

– Azt mondta, ha Parker meglátja azokat a felvételeket, rávesz majd téged, hogy küldj el egy intézetbe messzire.

Jeges szorítás markolt a mellkasomba.

– Dustin… miért mondott volna neked ilyet a nagymamád?

A kisfiú a korlát felé sandított, rettegve attól, hogy valaki meghallja őt odalentről, majd a fülemhez hajolt:

– Mert azt mondta… előbb tőlem kell megszabadulniuk ahhoz, hogy övék lehessen a ház.

És abban a dermesztő másodpercben megértettem: a hideg krumpli csupán a legártatlanabb része volt annak a sötét, kegyetlen tervnek, amit a saját otthonomban szőttek ellenünk.