– Mi a fene ez a mocsokság, Felix?! – követelte a választ Sylvia, a hangja remegett az indulattól.
– Olvasd el a papírokat, anyám. Világosan le van írva benne minden.
Victor kitépte a kezéből a lapokat, a szemei lázasan cikáztak a jogi formulák és a pecsétek között.
– Kilencven nap?! – ordította el magát, miközben az erek kidagadtak a nyakán. – Kilencven napot adsz a saját szüleidnek, hogy eltakarodjanak a saját otthonukból?!
A kifejezés hallatán önkéntelenül elmosolyodtam.
– A „saját otthonotokból”? Ne játszd meg magad, Victor! Mindketten pontosan tudjuk, hogy ez a ház soha egyetlen másodpercig sem volt a tiétek.
– Az apád vagyok! – lépett egy fenyegető lépést felém. – A családdal nem lehet így bánni! Ezt nem teheted meg!
– Dehogynem. És pontosan ezt teszem – néztem egyenesen a szemébe anélkül, hogy akár egy centit is hátráltam volna. – A tulajdoni lap az én nevemet tartalmazza. Az adókat az én számlámról vonják le. A biztosítás az én felelősségem. A konyhai pultot, a tetőt, a fűtést a cégem bevételeiből javították. Öt éve laktok itt egyetlen árva cent bérleti díj nélkül.
Sylvia reszkető kézzel kapott a nyakában lógó gyöngysorhoz.
– A nagymamád azt akarta, hogy ez a ház a családban maradjon!
– A családban is marad – vágtam rá hidegen. – Én vagyok a család azon tagja, aki birtokolja.
Victor újra a paksamétát rázta a levegőben.
– Nem vagyunk a bérlőid! A szüleid vagyunk, az isten szerelmére!
– Akkor válasszátok a másik opciót: írjátok alá a bérleti szerződést, fizessétek a fenntartást, vagy szedjétek a sátorfátokat!
Victor szeme megakadt a vagyonkezelő elegáns fejlécén, Mr. Reed hivatalos ellenjegyzésén és a szigorú záradékokon. Lassan, fokozatosan döbbent rá, hogy ez nem egy dühből odavetett, üres fenyegetés.
– Te… te ezt előre eltervezted – suttogta, s a hangjából kiveszett az addigi magabiztosság.
– Igen. Hetekkel ezelőtt.
Sylvia azonnal megragadta a kapaszkodót, a hangja megkeményedett:
– Szóval ennek a cirkusznak az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz az ártalmatlan kis tréfához az ebédlőben! Már korábban eldöntötted, hogy elárulsz minket!
– A névtábla nem a döntést szülte meg, anyám – feleltem halkan. – Csupán megkönnyítette a végrehajtását. Megerősített abban, hogy a legcsekélyebb kétségem se maradjon felőletek.
Victor körbenézett, s a tekintete találkozott az ablak mögött bámuló rokonokéval.
– Az egész rokonság előtt porig alázol minket!
Ez a mondat mindent elmondott róluk. Nem azt kérdezte, miért fáj a szívem. Nem azt firtatta, hogyan jutottunk el idáig. Egyetlen dolog aggasztotta: a közönség véleménye.
– Tíz perccel ezelőtt ti magatok aláztatok meg engem húsz ember előtt, és remekül szórakoztatok rajta.
– Az más volt! – vágta rá apám védekezően. – Az csak egy vicc volt!
A hajtókámhoz nyúltam. Lassan, megfontoltan lekapcsoltam a fémkitűzőt.
– Ha valóban akkora csalódás vagyok, ahogy azt a hátam mögött és az arcomba hirdetitek, akkor miért vagytok most ennyire halálra rémülve attól a gondolattól, hogy nélkülem kell fenntartanotok az életeteket?
Egyikük sem válaszolt. A döbbenettől tátva maradt a szájuk.
Odaléptem Victor Porschéja mellé, és a fémlemezkét a motorháztető közepére helyeztem.
– Boldog anyák napját! – mondtam, beültem a kocsimba, és gázt adtam.
Hétfő reggelre a családi üzenetküldő csoport valóságos csatatérré változott. Beatrice néni hosszú tirádákban gyalázta a nevemet, azt állítva, hogy lábbal tiprom Agnes nagymama szent emlékét. Sylvia követelte, hogy „családon belül, diszkréten” simítsuk el az ügyet, mielőtt az ügyvédek tönkretennék a jó hírünket. Victor üzeneteiben felszólított, hogy azonnal hívjam fel, amint képes vagyok „felnőtt, racionális emberként” viselkedni. Julian először lájkolta apám egyik dühös posztját, majd fél órával később gyáván visszavonta a reakciót, és panaszkodni kezdett, hogy a sok értesítés miatt nem tud dolgozni.
A szüleim által terjesztett mese a megszokott sablonra épült: a hálátlan, túlérzékeny fiú egy ártalmatlan családi tréfa miatt hisztériás rohamot kapott, és most az utcára akarja tenni az idős, szerető szüleit.
Nem álltam le vitatkozni. Nem küldtem képernyőmentéseket a számlákról, és nem írtam regényhosszúságú magyarázkodásokat. Minden egyes felhorgadásra ugyanazt a gépies, tárgyilagos üzenetet másoltam be:
„Öt éven át laktak ingyen az ingatlanomban. Most kaptak egy hivatalos jogi ajánlatot: vagy piaci alapú bérleti szerződést kötnek, vagy kiköltöznek. Az ingatlannal kapcsolatos minden további kérdésben kérem, keressék a kijelölt vagyonkezelőt.”
A csoport hamarosan elhallgatott.
Délután két órakor megcsörrent a személyes vonalam. Clara volt az. A telefonban zokogott.
– Felix, könyörgöm, hagyd abba! Anya azóta nem bírja abbahagyni a sírást, apa pedig tör-zúz a házban. Tönkreteszed a családot!
– Nem én tettem tönkre semmit, Clara. Egyszerűen felállítottam egy egészséges határt. És a családunk már akkor régen darabokban hevert, amikor mindannyian együtt hahotáztatok azon az asztalnál.
– De hát az csak egy idióta poén volt! – szipogta. – Apa az utolsó pillanatban vette a plázában azokat a vackokat!
Lehunytam a szemem a forgószékemben.
– Nem, Clara. Az nem vicc volt. Szándékos kegyetlenség volt. És te egyetlen szót sem szóltál a védelmemben.
