Pontosan egy órával később újra csörgött a telefonom. Victor neve szerepelt a hívóazonosítón. Lassan vettem egy mély levegőt, összeszedtem magam, elnyomtam a mellkasomban növekvő haragot, és válaszoltam.

Péntek este tökéletes volt. A tó sötét tükörként feküdt az alkonyatban, és a csend mélynek tűnt. A teraszon ültem egy pohár bourbonnal, és hallgattam, ahogy a víz érinti a fa oszlopokat. Életemben először nem féltem Victortól. Nem aggódtam amiatt, mit mondanak a szüleim, vagy hogyan csavarják el a helyzetet, amíg én nem lettem a gonosz. A saját területemen álltam, a saját pénzem által támogatva, és jogi dokumentumokból álló erőd védett volt. Húztam egy határt, és Victor épp át akart lépni rajta.

8. fejezet: A konfrontáció kezdete

A szombat reggel ragyogó, könyörtelen napsütés alatt érkezett. Beatrice pontosan 13 perckor jelent meg egy fekete SUV-ban, nehéz aktatáskájával és két nagy termoszos kávéval. Szénszínű öltönyt és alacsony, fekete magassarkút viselt, ami elég praktikusnak volt a kavicshoz, és ugyanazzal a nyugodt arckifejezéssel köszöntött, mint az irodájában. Leültünk az étkezőasztalhoz, és rendeztük a dokumentumokat rendezett, tagadhatatlan halmokba: az egyik oldalon a tulajdoni lapom és a bizalmi iratok, a másikon a történelmi megyei iratok, a 1974-es végrehajtási dokumentum pedig átlátszó borítójában védve. A szoba mintha árammal telt volna, bár Beatrice úgy viselkedett, mintha egy átlagos üzleti találkozóra készülnénk.

Délben gumik ropogtak a kavicsokon. Benéztem az első ablakon, és láttam, hogy a fekete Porsche közeledik. Megérkezett a vihar, de már nem én voltam az, aki valószínűleg megfulladna benne. Nem nyitottam ki azonnal a tolóajtót. Maradtam az egyedi tölgyfa asztalom fejében, kezeim síkon és stabilan a polírozott felületen, és néztem, ahogy Victor rájön, hogy a ház nem nyílik ki, csak azért, mert várta.

Odalépett az üveghez, és teljes magabiztossággal nyúlt a fogantyúért. Amikor nem mozdult, valódi bosszúság ráncolta meg a homlokát. Eltúlzott sóhajt engedett ki, röviden bepárásította a hideg üveget, majd hirtelen kopogott. Nem egy testvér barátságos kopogása vagy egy vendég udvarias kérése volt. Ez türelmetlen, követelőző rap volt, aki meggyőződött a világról, hogy várakoztassa.

Lassan felálltam. Minden mozdulat szándékos volt, hogy megmutassa neki, nem irányítja ezt a helyet. Átkeltem a parketpadlón, egy határozott kattanással kinyitottam a zárat, és kinyitottam a nehéz ajtót. Friss októberi levegő árasztotta el a meleg konyhát, fenyők, nedves föld és tóvíz illatát hordozva.

“Nos, ideje volt, Owen,” vágta vissza Victor, figyelmen kívül hagyva a mögöttem lévő tájat.

Meghívás nélkül áthaladt, úgy bánt velem, mint egy harangőr, aki túl sokáig tartott a csomagjával. Nem törölte le a drága bőrcipőjét a szőnyegre, mielőtt a padlóra lépett, amit három fárasztó hétig csiszolással, foltozgatással és kézzel zártam.

Gideon szorosan követte. Korlátozott érdeme szerint kényelmetlenül nézett ki, amikor átlépte a küszöböt. Elég sokáig megállt, hogy rápillantson a fogadó szőnyegre, majd óvatosan letörölte az egyik cipőjét, és elfelejtette a másikat, amikor Victor tovább sétált. Idegesen pásztázta a helyreállított belső tért, és vastag bőr aktatáskáját a mellkasához szorította, mint pajzsot. Éles szürke vállalati öltönyében teljesen idegennek tűnt a cédrusgerendák és rusztikus bútorok között. Minél közelebb ért az étkezőasztalhoz, annál inkább Victortól kölcsönözte az önbizalmát, mint az övétől.

Victor a tágas nappali közepére telepedett, mindkét kezét a csípőjére tette, és lassan körbefordult. Figyelmen kívül hagyott emberként, és inkább leértékelte az ingatlant. Tekintete végigsiklott a magas boltíves mennyezeten, a fáradságosan helyreállított cédrusgerendákon, és a bonyolult kőkandallón, amely egy egész falat borított. Átment az egyedi konyhaszigethez, és végigsimított a tenyerével az importált gránit pulton, bólintott, mintha jóváhagyná a vásárlást.

“Be kell vallanom, Owen, őszintén meglepődtem,” mondta, hangja visszhangzott a nyitott teremben. Hozzám fordult a megszokott, lekezelő mosollyal. “Amikor Silas bácsi azt mondta, hogy vettél egy helyet a tó partján, elképzeltem egy rozsdás utánfutót vagy egy vadászkunyhót, amely széthull a termeszektől. Biztosan nem gondoltam, hogy megvan a pénzügyi ítélőképességed vagy személyes ízlésed ilyesmihez. Egész jó munkát végeztél a felújítással. Már önmagában is ennek a telknek az értéke hihetetlen, különösen a mélyvízi hozzáférés mellett. Óriási haszonért eladhatnánk, ha tavasszal tőzsdén adnánk. Vagy talán a családi portfólióban tartjuk, mint egy magas kategóriás rövid távú bérleti tárgyat. A nyári bevétel kiváló lenne számunkra.”

Hallgasd meg azokat a szavakat, amiket választott: mi és mi. Sosem kérdezte, hogy el akarom-e adni, akarom-e, hogy bérlők járjanak át a szobákon, vagy hogy a hely jelent-e valamit. Hatvan másodperccel azután, hogy beléptem az otthonomba, már osztotta szét a zsákmányt, és szerepet adott a tulajdonnak a saját pénzügyi életében. Úgy gondolta, a győzelem automatikusan jön egy öltönyös férfi mellette. Nem látta a munkámat, Mrs. Henderson emlékeit, vagy azt a szentélyt, amit deszkáról deszkára építettem. Jövőbeli fizetést és megoldást látott olyan pénzügyi problémákra, amelyeket még nem ismert el.

“Ez nem a tiéd, Victor,” mondtam egyenletesen.

Nem emeltem fel a hangom, és nem mutattam fel a gyomrom szorító haragot. Nem adtam neki semmit. Victor felnevetett, egy lekezelő hang, ami idegesítette. Kigombolta a tengerészkék blézerét, és a férfi felé intett, aki még mindig az ajtó közelében lebegett.

“Owen, ne tegyük ezt nehezebbé vagy érzelmessé, mint amennyire kellene. Mindig olyan védekező vagy. Ő Gideon, az ügyvédem. Összetett családi öröklési vitákra, öröklési igényekre és nagy tétű ingatlanjogra specializálódott. Azért vagyunk itt, hogy megvitassuk a telk jogi helyzetét, és eldöntsük, hogyan lehet a tulajdonjog zökkenőmentesen átruházható anélkül, hogy a bíróságokat kellene bevonni.”