5. fejezet: Szövetséges megtalálása

Egy út menti étteremben ültem, kilencvenkilenc centes fekete kávét fogyasztva, és néztem, ahogy szürke mocs csúszik az utcán.

Majdnem egy hónapja nem voltam állandó otthonom.

Kimerült voltam, éhes voltam, és gyorsan kifogytam a lehetőségekből.

A menhely ajtaja felett csengő csilingelt.

Egy nő lépett be, miközben egy nehéz bőrkabátot törölte a havat.

Opal néni.

Opal anyám húga volt, de senki sem találta volna ki, ha rájuk nézik.

Anyám gyöngyök, country klubok, gondosan megszervezett vacsorapartik és csiszolt mosolyok voltak.

Opal motoros csizmát viselt, látható tetoválásai voltak, és egyáltalán nem érdekelte, hogy úgy tegyen, mintha valami rendben lenne, amikor nem az.

A családom fekete báránynak tartotta, mert nem volt hajlandó részt venni a státusztudatos életmódjukban.

Öt éve nem láttam őt.

Átvizsgálta a dinert, megtalált, és egyenesen a standom felé indult.

Leült velem szembe, és intett a pincérnőnek kávéra.

Aztán tanulmányozta a besült arcomat, a mosatlan hajamat és a szemem alatti sötét karikákat.

Nem nézett rám szánalmas mosolyt.

Sóhajtott.

“Hallottam, hogy Alaric kidobott téged,” mondta. “Egy hónapba telt, mire megtaláltalak. Szörnyen nézel ki, kölyök.”

Elfordítottam a tekintetem.

“Jól vagyok, Opal néni. Én intézem.”

“Nem, nem vagy az.”

Hangja lapos maradt.

“Az autódban élsz. Kale anyja mondta valakinek, aki végül nekem is elmondta. Semmit sem kezelsz. Alig éled túl.”

Áthajolt az asztalon.

“Figyelj rám, Gideon. Ennek a családnak mindig is szüksége volt valakire, akit hibáztathat, amikor a valóság veszélyezteti az általuk megalkotott képet. Évekig én voltam az a személy. Eltaszítottak, mert nem akartam vele játszani. Most téged választottak.”

Egy gombóc jelent meg a torkomban.

Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy valaki hangosan kimondta, amit én elkezdtem hinni.

“Nem vettem el az órát,” suttogtam.

A hangom megrepedt.

“Tudom, hogy nem tetted.”

Először Opal arca meglágyult.

“Mindig is egyenes szó voltál. Kicsit unalmas, őszintén szólva, de szorgalmas és őszinte. Declan gyerekkora óta megúszja a történeteket. Alaric és Seraphina egyszerűen nem hajlamok látni, mit segítettek létrehozni.”

A kabátja zsebébe nyúlt, elővett egy kulcskészletet, és az asztalra dobta.

“Van egy szabad szobám. A tiéd.”

A kulcsokat bámultam.

“Három hónapig nincs bérleti díj,” folytatta. “Ma este lezuhanyzol, igazi vacsorát eszel, és egy igazi ágyban alszol. Holnap elviszlek valakivel.”

Vannak emberek, akik beszédekkel lépnek be az életedbe.

Opal egy lakáskulcs készlettel lépett be az enyémbe.

Másnap reggel, tizennégy órát aludtam egymás után, elvitt az ipari város szélére.

Egy hatalmas, kissé lepusztult garázs mellett álltunk meg, tele klasszikus autókkal, izomautókkal, részben felújított vázakkal, szerszámszekrényekkel és különböző javítási fázisokban lévő motorokkal.

A kikötőajtók feletti táblán az állt: ORSON RESTAURÁLÁSAI.

Orson a hatvanas éveiben járt, széles vállal, zsírral borítva, enyhén benzin és üzleti szappan illata volt.

Évek óta ismerte Opalt.

“Orson,” kiáltotta a légkompresszor zaján át. “Ő az unokaöcsém, Gideon. Szüksége van egy munkára. Keményen dolgozik, jól ismeri a motort, és nem beszél túl sokat.”

Orson letörölte a kezét egy rongyra, és végignézett.

“Fel tudsz építeni karburátort egy Chevy kis blokkosban?”

“Igen, uram.”

Azonnal válaszoltam.

“Kétszer is megcsináltam a saját autómmal.”

Morgott.

“Tizennégy óra a kezdéshez. Minden a bérszámfejtésen keresztül megy. Ha hibázol, tanulsz belőle. Elveszel valamit, ami nem a tiéd, és eltűnsz. Tisztáztuk?”

“Kristálytiszta.”

Megfogtam hatalmas, kérges kezét.

Opal néni háztartása alatt végre volt egy biztonságos kikötőm.

Nem kényeztetett engem.

Nem mondta, hogy minden varázsütésre jól alakul.

Adott nekem egy ágyat, némi stabilitást és elég helyet a gondolkodáshoz.

Ezzel az alapokkal elkezdtem tervet építeni.

Egy négyéves terv, amely motorolajból, izzadságból, türelemből és számokból áll.

6. fejezet: Birodalom építése

Olyan megszállottsággal vetettem magam Orson garázsának dolgozni, ami még engem is meglepett.

Néhány héten, Orson műhelye és a saját projektjeim között, közel nyolcvan órát dolgoztam.

Napkelte előtt érkeztem, és gyakran jóval sötétedés után távoztam.

A kezeim állandóan zsírral foltos voltak.

Fájt a hátam.

A ruháim motorolaj szagú volt.

De minden megkeresett dollár olyan volt, mint egy újabb tégla valami alapján, amit senki sem vehetett el tőlem.

Azt is megértettem, hogy önmagában egy órabér nem hozza meg azt a függetlenséget, amit szeretnék.

Apám imádta a gazdagságot, a státuszt, a drága autókat és a lenyűgöző címeket.

Évekig használta ezeket a dolgokat bizonyítékként arra, hogy az ő ítélőképessége felülmúlja mindenki másé.

Már nem akartam bosszút.

Valami jobbat akartam.

Olyan életet akartam, ami annyira az enyém, hogy az ő véleménye már ne számítson.

Hat hónappal azután, hogy elkezdtem az Orson’s-ban, megvettem az első projektautómat.

Egy rozsdás, nem működő Honda Civic volt, amit 500 dollárért találtam.

A telk egyik sarkába vontattattam, és éjszakákat és hétvégéket töltöttem rajta.

Újjáépítettem a motort, megjavítottam a futóművet, kicseréltem a sérült belső részeket, és olcsó, de tiszta festést adtam neki.

Három héttel később 2500 dollárért adtam el.

Alkatrészek és kiadások után körülbelül 1200 dollárt kerestem.

Ez volt a szikra.

Megint megcsináltam.

És még egyszer.

Elkezdtem tanulmányozni helyi aukciókat, Craigslist listákat, hagyatéki eladásokat, kereskedői felszámolásokat és mentőkészleteket.

Vettem egy régi Ford teherautót, megjavítottam, és majdnem 3000 dollárt kerestem.

Vettem egy sérült Jeepet, újjáépítettem a váltót, és körülbelül 5 000 dollárt kaptam.