Kinyitott egy laptopot az ablak melletti kis íróasztalon, és újra elmesélte velem az egész éjszakát, ezúttal időrendi sorrendben, csak olyan tényekkel, amelyek egy nyilatkozatban megmaradhatnak.

“Ki hívott?”

“Grant.”

“Ki ragadott el?”

“Grant.”

“Ki állt egy ajtóban és nézte?”

“Az anyám.”

“Ki töltötte ki az űrlapokat?”

“Grant.”

Átadtam neki azt a beutaló levelet, amit nálam tartottam, amikor elhagytam a kórházat.

Minden oldalt lefotózott, majd az eredetit egy merev dokumentumborítóba csúsztatta.

“Ne posztolj fel semmit az internetre. Ne írj összefoglalót az anyádnak. És ha Grant valahogy megtalálja ezt a hotelt, ne magyarázd el neki.”

Két előtt megtalálta a szállodát.

Sosem jutott fel az emeletre.

A recepciós felhívott, és azt mondták, egy úr Paige Hulcomot keresi, és egy nő is vele van.

“Nincs ilyen nevű vendég, aki fogadna vendégeket,” mondtam nekik.

Helen a lépcsőházban állt, amíg a szedán el nem hagyta a parkolót.

Figyelte Grantet az üvegajtókon.

“Még mindig számít,” mondta.

Vettem egy telefontöltőt a lobby boltból, és egy inget a kis akciós állacsról, mert az éjszaka folyamán még fehér gipszpor volt a gallérján.

A fürdőszoba ajtaját zárva zuhanyoztam.

Sosem kapcsoltam be a tévét.

Felvettem az új inget, és a régit egy hotel mosózsákba zártam.

Aznap délután négykor egy független orvos vizsgált meg egy kórházhoz kapcsolódó rendelőben. Soha nem hallott Grant mappájáról, amíg Helen röviden el nem helyezett egy példányt előtte.

“Hol laksz?”

“Chicago. Ideiglenesen Columbusban maradok, hogy elintézem apám hagyatékát.”

“Közvetlen veszélyt jelentesz magadra?”

“Nem.”

“Te okoztad az arcod sérülését?”

“Nem.”

Dokumentálta, hogy teljesen tájékozott vagyok, hogy a sérülés összhangban van egy külső hatással, és nem látott alapot a sürgősségi fekvőbeteg-felvételre.

Azt mondta, hogy a jelentést aznap este szállítják le.

Helen hangtalan telefonnal várt kint.

Amikor beléptem a folyosóra, már beszélt a kórházi jogorvossal.

Befejezte a hívást, és a lift felé kísért.

“Ma este a hotelben alszol.”

“Mi történik, ha Grant rájön, hogy a fogás megbukott?”

“Megpróbál még egy papírt.”

Kinyíltak a lift ajtajai.

“Ezért van szükségem a délutánra.”

Ettünk valamit egy automatából, amit nem érdemes felidézni.

Helen egy újabb nyilatkozatot készített egy sárga jegyzettömbön, és megkérte, hogy írjam a sarkok elejét. Azt mondta, tartsam meg a szállodai nyugtát. Azt mondta, tartsam meg a kórházi leszerelési összefoglalót, még ha csak két hasznos mondatot is tartalmaz.

6:40-kor, pontosan tizenkét órával azután, hogy a nővér megkérdezte, van-e még egy felnőtt, amit hívhatok, Helen becsukta a laptopját.

“Van egy második dokumentum, amit még nem nyújtottak be. Péntek előtt akarom.”

Helen irodája a Broad Streeten nyomtatópapír és égett kávé illata volt.

Vele szemben ültem, ugyanazt a pulóvert, amit a kórházból vettem, miközben ő egy számítógép monitort felé fordított.

Omar Yates ült a bal oldalán.

Ő egy igazságügyi pénzügyi nyomozó volt, akit Helen hagyatéki vitákban használt, aki dátumokat és sorokat mondott, és nem nézett az ügyfél arcára, amikor a számok kényelmetlenné váltak.

Egy jogi jegyzetfüzet félig tele volt mellette. Egy pendrive kilógott a laptopból.

“Három közös számla,” mondta. “Mind a bírósági esküvő után nyílt meg.”

A képernyőre mutatott.

“Kettő sima folyószámla és megtakarítási számla. Mindkét fél láthatja őket a banki alkalmazásból. A harmadik a családtervezés címe. Májusban nyitották meg.”

Görgetett.

“Három kimenő átutalás történt anyád elsődleges számlájáról.”

A visszavonások nem voltak egyenlőek.

Idővel volt.

Mindegyik a hónap végén történt, a nyugdíj megérkezése után, de még a jelzáloghitel fizetése előtt.

Az összérték 62 000 dollár volt.

“Egy pénztáros számára a tranzakciók rutinszerűnek tűnhetnek,” mondta Omar.

“Grant azt mondta neki, hogy hosszú távú tervezés.”

“Két áthelyezést Household Reserve-nek jelöltek. Grant és az anyád is számlatulajdonosként vannak feltüntetve.”

Megállt.

“A másodlagos kedvezményezett, ha mindkét tulajdonos meghalna vagy jogilag képképtelenné válik, nem te vagy.”

Helen a tollával a lapon kopogtatta.

“Ki az?”

“Egy korlátozott entitás, akit még nem azonosítottunk. Ez a holnapi munka. A mai munka az, hogy megállapítsuk, hogy Karen számlájáról egy történet alatt hagyott pénzt, amit elfogadott, mert Grant írja a történeteket, és ő már belefáradt az olvasásukba.”

“Mi van Maple-vel?”

Omar előhúzta a megyei könyvvizsgáló nyilvántartását.

“A cím még mindig Karen Reeve, korábban Hulcom, túlélő házastárs felirat van. Egyetlen tulajdoni lap sem ruházta át az ingatlant Grantnek.”

Helen rám nézett.

“Nem kell okirat, ha képes a tollát mozgásban tartani.”

Ezután Omar megnyitott egy másik dokumentumot.

Hagyta, hogy a fejjel elég ideig maradjon a képernyőn, hogy kétszer is elolvassam.

GONDNOKI PETÍCIÓ — VÁZLAT.

Nincs bélyeg.

Hagyatéki osztály, Franklin megye.

Válaszadó: Paige Hulcom.

Terület: Súlyosan sérült.

A javasolt ideiglenes személyi és hagyatéki gondnok: Grant Reeve.

Az alatta lévő nyilatkozat pontosan úgy hangzott, mint Grant.

Felnőtt mostohalány, aki családi otthonban él.

Nem tudok önállóan kezelni az ingatlant.

Friss sürgősségi viselkedés-egészségügyi értékelés.

Azonnali jogkalmak kérik pénzügyi és orvosi döntések felett.

Helen átdobott egy javasolt hatalomjegyzéket az asztalon.

Listázd és adja el az alperes javára tartott ingatlanokat.

Közvetlen kifizetések egy életre szóló jövedelem bizalmi vagyonkezelőből, amelyben az alperes maradék kamattal rendelkezik.

A Maple Avenue is szerepelt.

Ugyanígy volt az ipari épület a West Broad-on.

“Nem az anyád birtokához tartozik,” mondta Omar.