Uncategorized
A fülledt észak-karolinai nyárban a csendnek különös súlya van: nem egyszerűen a hangok hiánya, hanem egyfajta fojtogató nehezék, ami a mellkasra telepszik. Három héttel azután, hogy aláírtam a végső adásvételi szerződést a Raleigh melletti, négyszobás, téglaburkolatú családi házra, a családi házunk verandáján ültem anyámmal és apámmal. A délutáni jeges tea már felolvadt a poharakban, a pára lassan csorgott le az üvegek oldalán, tócsába gyűlve a kopott kerti asztalon.
Anyám nem nézett a szemembe. A kezét tördelte, az apró, finom ráncokat simítgatta a térdén, mint aki valami észrevétlen hibát próbál elsimítani egy túl drága anyagon. – Tudod, édesem…