Aznap este a fénykép nyomtatott részét a hátsó teraszunk szénrácsán égettem el. Nem az egész boríték, csak az első oldal, csak a képem abban az ágyban, amit 218 ember megnézett, mielőtt én valaha is megnéztem. Nem düh volt. Valahol a gyerekszobán túljutottam a dühön. Takarítás volt.
Május utolsó szombatján délután elmentem a templomhoz, Hattie pedig a saját magunk által visszavett autósülésben. Az emlékkert üres volt. A sövény bejött. Valaki a közeli ágyásba tett körömvirágokat, amelyek nem szép virágok, de nem szűnnek le. Leültem a padra. Hadtie 19 napos volt, és a mellkasomhoz szorított, egész kezével az egyik ujjam körül volt, ahogy ők is teszik, mielőtt észrevennék, hogy csinálják.
A cédrus egész nap napon volt, és meleg volt az ingemön keresztül. Az új tányér még mindig fényes volt. Még nem kezdett el megszennyedni. Meg fogja tenni.
Nem gondoltam az anyámra. El akarom mondani, hogy ott megbocsátottam neki, vagy hogy döntöttem valamit róla, de nem tettem. Egyszerűen nem volt benne. Ültem egy padon, a lányom nevét fizetve, és a lányom kezében tartottam, akit meg kellett tartanom. És először 34 év után senkinek a családomban nem volt szüksége semmire
Szinkronizálás videóidővel
