Újra körbenézett a szobában. Ezúttal azt hittem, másképp vette észre a dobozokat.

“Nem tudtam, hogy apa bármit is mondott mindezekből anélkül, hogy beleegyeztél volna.”

“De tudtad, hogy nem hallottad, hogy egyetértek.”

Bólintott. “Ez jogos.”

Megmutattam neki a novemberi üzenetemet, amiben a hat randi és apa válasza volt. Drew lassan elolvasta, majd megkérdezte, küldhet-e magának egy képernyőképet. Igent mondtam.

“Vacsorán,” mondta, “Apa mondta, hogy van még egy helyed.”

Ránéztem.

“Azt mondta, beugrottál az ajándékunkkal, de valakivel találkoztál. Lena meg akart menteni a desszertről.”

“Veled akartam enni.”

“Most már tudom.”

“Nyitva tartotta a kabátomat, és azt mondta, nincs hely.”

Drew az asztalra meredt. Egy ideig hallottam, ahogy mögötte fut a hűtő.

“Sajnálom,” mondta. “Fel kellett volna kelnem.”

Nem sokat tehetett a bocsánatkéréssel utólag, de értékeltem, hogy nem kérte, hogy kisebbre tegyem.

“Miért hagytad ki az edzésreggeleket?” kérdeztem.

Hátradőlt. “Apa folyton azt mondta, megmutatja nekem az üzleti oldalt. Beszállítói számlák, rendelések, ilyesmi. Azt mondta, hogy a produkciót fedeznéd.”

“Szerettél volna produkciót tanulni?”

“Azt hittem, lesz időm.”

Ez volt az első válasz, ami teljesen Drew-ra emlékeztetett. Nem találta ki apa ígéretét, de elfogadta a jövő egy változatát, amelyben a legkevésbé kényelmes munka valahogy az enyém lenne.

Szerethetném a bátyámat, és még mindig megkérhetném, hogy vegye észre ezt.

Fél órát maradt. Mielőtt elment, megkérdezte, hogy aznap délután találkoznék-e vele, Lenával és apával a pékségben.

“Egy találkozó,” mondtam. “Nem tárgyalok arról, hogy elhagyjam a munkámat.”

“Értettem.”

“És nem fogom január második órát csak azért venni, hogy elkezdjünk.”

Megállt, majd ismét bólintott. Elgondolkodtam, vajon ez az a szívesség, amit most kérni akart.

Kettőkor beléptem a pékségbe a bejárati ajtón, amit Drew nyitott ki. Nem volt kulcsom, amit megfordíthattam, és nem volt kötényem, amit felvettem volna. A pult vásárlói oldalán állni furcsán ismeretlen volt.

Lena hozott egy jegyzetfüzetet. Apa az étlaptábla alatt az egyik kis asztalnál ült, karjait a pulóvere fölött összefonta.

“Lehetne ezt magunk mögött hagyni?” kérdezte, mielőtt leültem.

“Először meg kell értenünk, mi történt,” mondta Lena.

Gyengéden mondta. Apa úgy nézett rá, mintha azt várta volna, hogy segít neki kihagyni ezt a részt.

Drew letette az asztalra a nyomtatott napirendjét, majd a hat randim képernyőképét is mellé tette.

“Ezek nem ugyanaz a megállapodás,” mondta.

“Ez nem megállapodás volt. A család segített a családban.”

“Akkor miért mondtad neki, hogy felmondok a munkahelyemről?” kérdeztem.

Apa a sötét vitrinre nézett.

“Azt hittem, ha egyszer megláttad, mennyire szeretsz visszatérni—”

“Nem mondtad, hogy azt hiszed, hogy megteszem. Azt mondtad neki, hogy igen.”

“Tervre volt szükségünk.”

“Szükséged volt a válaszomra, mielőtt megcsináltad a tervet.”

Kinyitotta a karjait, és előrehajolt. Fáradt volt. Közelről láttam ezt tisztán. A nyugdíjazás egyszerűnek tűnt, egészen addig, amíg el nem próbálta képzelni, hogy valaki más nyitja ki az ajtókat nélküle, hogy megnézze az első adagot.

Megértettem a félelmét. Évek óta szerveztem az életemet emiatt.

“A bátyád már az elején nem engedheti meg magának a teljes termelési fizetést,” mondta. “A felszerelést javítani kell. A liszt minden alkalommal többe kerül, amikor rendelem. Mindenki kevesebb munkaidőt és több pénzt akar, és ennek a helynek még nyitva kell.”

“Akkor a tervnek tartalmaznia kell ezt a költséget,” mondta Lena.

Megfordította a jegyzetfüzetét. Az oldalon egy lista volt a várható kiadásaikról. A reggeli produkción kívül kérdőjelet írt.

“Kétszer is megkérdeztem Howardot erről,” mondta nekem. “Azt mondta, azért adod az idődet, mert újra be akarsz kapcsolódni. Közvetlenül meg kellett volna kérdeznem.”

“Igen,” mondtam.

Az arca elpirult, de nem vitatkozott.

Apa a költséglistára mutatott. “Ha ott teszünk egy teljes bért, a számok nem működnek.”

“Most már nem működnek,” mondta Drew. “Csak úgy néznek ki, mintha így lenne, mert Nora fizeti a különbséget az idejével.”

Senki sem szólt néhány másodpercig.

Apa felállt, és a pult mögé sétált. Ismertem ezt a mozdulatot. Amikor egy beszélgetés kényelmetlenné vált, talált valamit, amit meg kellett csinálnia. Kiegyenesített egy halom szalvétát, ami már egyenes volt.

“Anyád és én azt tettük, amit kellett,” mondta.

“Te is birtokoltad, amit építettél,” válaszoltam. “Együtt kell választani.”

Akkor rám nézett.

“Azt hiszed, nem értékellek?”

Minden ügyet felsorolhattam volna. Minden reggel. Minden vasárnapi vacsorát főztem, minden este egy problémát megoldottam, miközben a saját dobozaim vártak. De nem akartam egy versengést arról, melyik emlék számít.

“Azt hiszem, számítasz rá, hogy igent mondok, mielőtt megkérdezed.”

Újra kihúzta a széket, de nem ült le.

“Mindez azért, mert nem tudtam még egy széket becsuktatni?”

Ott volt: egy alkalom, hogy a következő órában a bútorokról vitatkozhassunk.

“Megtehetted volna,” mondtam. “De a pékség kérdésére mindenképp van válasz. Megtartom az állásomat. Nem vállalom a műszakokat.”

“Mi lenne, ha fizetnénk?” kérdezte Drew.

Ránéztem. Az ajánlata gyakorlati és szerintem őszinte volt.

“Köszönöm. Még mindig nem akarom azt a munkát.”

Nehéz volt nemet mondani egy rossz megállapodásra. Nehezebb volt nemet mondani, miután valaki fejlődött, mert már nem tudtam elbújni az igazságtalanság mögé. Be kellett vallanom, hogy saját munkámat és reggeleket akartam.

Ez elég ok volt. Tanultam hagyni, hogy ez elég legyen.

Lena vonalat húzott a nevem végéig az időbeosztáson.