Sanfordban, abban a kis első emeleti lakásban, amit Caroline bérelt egy férfitól, akivel egykor járt, a nővérem a kanapén ült egy pohár pinot grigio vel, amikor megszólalt a telefonja. Elolvasta az első bekezdést. Görgetett. Látta az első PDF-en az apa által elnyomott szavakat, a másodikon pedig a nővér szavakat, ugyanazzal a kórházi levélpapíron. Bezárta a telefonját. Felkelt. Bement a fürdőszobába. Becsukta az ajtót. 40 percig maradt bent.

Kenna Bunkportban, egy 1908-ban épült és három generáción át a Wall család tulajdona volt, a fa burkolata dolgozószobájában, Holden Wall nagybátyám leült a pohár vizesét, levette az olvasószemüvegét, és kétszer is elolvasta az e-mailt.

Aztán felvette a telefonját, és felhívta apámat. Apám nem válaszolt. Holden bácsi inkább Imagigen nénit hívta.

“Képzeld el,” mondta, amikor felvette, “holnap reggel. Te, én, Edmund, az ő háza. Most nincs választása.”

“Tudom,” mondta.

“Meg kellett volna kérdeznie tőle, hogy jól van-e,” mondta.

“Tudom.”

“2022-ben” – mondta. “2022-ben kellett volna megkérdeznie őt.”

Letette a telefont.

Szombat reggel, május 23-án Holden Wall és nagynéném, Imigen Foster együtt autóztak Kennabunkportból Wellsbe. A szüleim háza előtt parkoltak. Felmentek az első járón. A nagybátyám, aki 67 éves volt, télen botot használt, tavasszal pedig nem, egyszer kopogott az ajtón. Apám kinyitotta. Látta az idősebb testvérét a verandán, a húgát mögötte, és a szín úgy tűnt el az arcán, ahogy novemberben a fő égboltot is elhagyja. Lassan, teljesen, egyszerre, és egyáltalán nem.

Bejöttek. A konyhaasztalnál ültek. Holden nagybátyám nem vette le a kabátját. Összefont kezeit az asztalra tette, és apámra nézett a sószúgó túloldalán.

“Edmund,” mondta, “elolvastam, ami az e-mailben volt. Kétszer is elolvastam. Nem azért vagyok itt, hogy veled harcoljak. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, mi fog történni most.”

Apám nem szólt.

“Ma este fel fogod hívni a lányodat,” mondta Holden bácsi. “Nem fogod megmondani neki, hogy jöjjön haza. Nem fogod megkérni tőle, hogy vegye vissza mindezt. Nem fogod megmagyarázni magad. Először azt mondod neki, hogy sajnálod 2022-t. Azért, amit azzal a babával tettél, aztán azért, amit hagytál a másik lányodnak áprilisban, aztán azért, amit a garázs lépcsőnél mondtál, aztán azért, amit a négy év alatt mondtál. Vagy elveszítesz, mint testvéred, Edmund. Komolyan mondom. Már azóta komolyan gondolom, hogy elvesztette az elsőt, és Imagigennek hívta téged helyett.”

Apám kinyitotta a száját. Becsukta. Anyám a konyha ajtajánál állt, kezeit összekulcsolva a hasa előtt, a szemei vörösek voltak, és négy év után először nem volt senki abban a házban, aki engem hívott volna annak a lánynak, aki széttörte ezt a családot.

Ha most hideg a kezed vagy szorul a torkod, hagyj egyetlen szívet a kommentekben. Csak egyet. Tudasd velem, hogy még mindig itt vagy.

Imagigen néni négy nappal később repült Reikuicba. Egy kedd délután egyedül jött, egy kis kézipoggyász bőrönddel és egy puhakötéses regényrel, amit a repülőn fejezett el, valamint egy keményfedeles gyerekkönyvet, amelyet barna papírba csomagolt a táskája alján.

Felix 18 hónapos kora óta nem látta őt személyesen. Azért ismerte fel, mert az elmúlt évben megmutattam neki a macskájáról, egy marmeládból készült cirmos Henry-ről. És Felix úgy döntött, ahogy a háromévesek döntenek dolgokról, hogy a nő, aki Henry tulajdonosa volt, az összes rokonom közül a kedvence. A Macskával rendelkező nagynéninek hívta.

Négy napig maradt. A kitárható kanapén aludt. Felix-szel sétált a szürke tengerparton Egisában, és hagyta, hogy egy kis fekete követ tegyen a kabátzsebébe, hogy visszavigye Henrynek. A kis izlandi konyhánkban készített almás tortát egy metrikus mérőpohárral, amit nem értett, és a torta kicsit rosszul jött ki, és mindet megettünk.

A második éjszakán átadta Felixnek a könyvet. Ez volt a Makeway for Ducklings egy keménykötésű kiadásban, amit még sosem láttam, a kötések az idő által lágyítottak. A kanapén az ölébe tette. Kinyitotta. A belső borítón, 61 éve ott lévő töltőtoll tintával egy kézzel írt sor volt: Edmundnak, öt évesen, szerelmem, Mama.

Felix még nem tudott olvasni. El tudta olvasni a saját nevét, a mama és lány szavakat, a stop szót és a gyümölcslé szót.

Megnézte a feliratot. Felnézett rám. “Mama,” mondta. “Miért szereti ennyire Papa Edmmond anyja? De Papa Edmund nem szeret téged?”

A nagynéni nem mozdult. Nem mozdultam.

Erre a kérdésre a válasz, amit megértettem, az, hogy azok, akik bántottak minket, egykor szeretett gyerekek voltak. A szerelem nem szállt át. Nem jutott át. Megkapták, megtartották, és nem öntötték vissza a következő generációba, mert valami a befogadás és az öntés között eltört bennük, és soha nem javították meg.

Ezt nem mondtam el Felixnek. Három éves. Ehelyett azt mondtam neki, hogy néhány felnőtt elfelejti, hogyan kell jók lenni a szerelemben, és hogy a felejtés az övék, és ő nem fogja elfelejteni, mert az anyja és az apja gondoskodni fognak róla. Visszatért a könyvhöz.

Anyámtól hat nappal később érkezett egy levél Reikuicba nemzetközi postán. A borítékon lévő kézírás az övé volt. Benne egyetlen lapos krémszínű írószer volt, ugyanazt a típust, amit Imagigen néni használt, mert ugyanabból a boltból vásárolták ugyanazon az úton 1986-ban, amikor beszélgető sógornők voltak.