Most már nekem volt az összes hatalom.

Egész életüket a tenyeremben tartottam.

Mindent el tudnék venni tőlük. Délután kilakoltathatnám őket a kastélyból, elküldhetném a pénzügyi visszaélési aktákat a hatóságoknak, nézhetném Thaddeust, ahogy nyilvánosan néz szembe a következményekkel, és hagyhatnám Jaspert és Seraphinát, hogy a társadalombiztosítási csekkekből éljenek egy apró, lepusztult lakásban a város szélén.

Egy részem – a dühös 18 éves gyerek, akinek egyetlen autója bocsánatkérés nélkül tönkrement, az a gyerek, aki egyedül állt a parkolóban a diplomaosztó napján – pontosan ezt akarta megtenni.

De most már felnőtt férfi voltam.

Tapasztalt üzletember voltam.

Hideg logikával működtem, nem a rendetlen bosszúval.

És sokkal megfelelőbb következménye volt azoknak, akik a státuszt és az osztályhierarchiát mindenek felett imádták.

Visszafordultam, hogy a szobába nézzek.

“Nem fogom átadni Thaddeust vádemelésre,” jelentettem ki világosan.

Seraphina mély megkönnyebbülten sóhajtott, az asztal szélének erekedett, mintha a lábai már nem bírták volna megtartani. Jasper szorosan lehunyta a szemét, és gyorsan, lélegzetvisszafojtva motyogott egy hálát annak, amiben hitt.

Thaddeus felnézett, egy apró villanás a régi, ismerős arroganciája próbált újra felszínre törni, egyértelműen azt gondolva, hogy valahogy nyert, hogy én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy végigcsináljam.

“De nem hagyom, hogy a következmények érintetlenül távozz,” folytattam, hangom megkeményedett.

“Azért vettem meg ezt a céget, mert az alapul szolgáló márka még mindig óriási értékkel bír. Az ellátási lánc egy összetört káosz. A menedzsment borzalmas vicc. De a név továbbra is jelentős szerepet játszik a luxuspiacon. Meg fogom javítani. Le fogom bontani a legsend-ig, és egy nagyon jövedelmező leányvállalattá alakítom a fő tulajdonaim számára. És ti hárman segíteni fogtok nekem.”

Jasper összevonta a szemöldökét, fáradt arcán valódi zavar futott végig.

“Segíthetek? Úgy érted, hogy maradunk az igazgatótanácsban? Megtartjuk a címeinket?”

Hideg, éles nevetést hallattam.

“Az igazgatótanács jelenleg teljesen feloszlatott. A vállalati hitelkártyáid véglegesen kikapcsolódnak. A cégtől bérelt luxusautóid holnap reggelre visszakerülnek a kereskedésbe. Már nem vagytok vezetők.”

Odamentem Thaddeushoz, kissé lehajoltam, hogy közvetlenül szemmagasságban álljak vele.

“Minden egyes dollárt ki fogsz dolgozni, amit ebből a cégből vettél. Már nem vagy a vezérigazgató. Most már raktári készletkezelő vagy. Kartondobozokat fogsz csomagolni. Te fogod vezetni a targoncát. Le fogod söpörni a padlót. És közvetlenül a raktárvezetőnek fogsz jelenteni, egy Hank nevű férfinak, akit két éve igazságtalanul kirúgtál, és akit ma reggel jelentős fizetésemeléssel vettem vissza.”

Thaddeus levegőhöz jutott, szemei kitágultak.

“Egy raktári eladó? Silas, ezt nem teheted velem. A por, a nehéz terelés—fáj a hátam. Én vezető vagyok.”

“Pontosan 7:00-kor jelentkezel biometrikus ujjlenyomat-szkennerrel,” mondtam, figyelmen kívül hagyva a panaszait. “Ha öt percet késsz, az órabéred levonul. Ha panaszkodsz, kirúgnak.”

Jasperre fordítottam a figyelmem, aki remegett.

“Imádod ezt a márkát. Szeretsz beszélgetni az ügyfelekkel és a cég arca lenni. Tehát te leszel az új vezető ügyfélszolgálati képviselőnk. Egy kis szürke fülkében ülsz a harmadik emeleten, egyszerű fejhallgatót viselve, és személyesen kezeled a panaszokat és a visszahívásokat azoktól a forgalmazóktól, akiket elidegenítettél. Merev szkriptet fogsz használni. Szigorú napi hívási kvótát fogsz teljesíteni.”

Jasper fizikailag betegnek tűnt.

“Silas, én vagyok az alapító. Én építettem ezt. Nem ülök egy fülkében telefonhívásban, mint egy ideiglenes munkás. Ez megalázó.”

“Ha megtagadod,” mondtam, lazán Ronanra mutatva, “a pénzügyi visszaélési aktája ma közvetlenül a hatóságokhoz kerül, és a kastélyhoz kötött értesítés holnap reggel lép életbe. Elveszíted a házat, és a fiad komoly jogi eset vár rá. Pontosan öt másodperced van dönteni. Egy… kettő… három—”

“Elfogadjuk!” Jasper kiáltotta, hangja kétségbeeséstől megremegett. “Elfogadjuk a feltételeidet.”

“Kiváló,” mondtam, lazán kiegyenesítve a nyakkendőmet. “Jelentkezz a harmadik emeleten lévő humánkosztályon, hogy átvegyék az új alkalmazotti jelvényeket. Holnap reggel 8-kor kezdődnek a műszakjaid. Ja, és még egy dolog. Amíg a cég területén vagy, szigorúan Mr. Silasnak fogsz szólítani. Üdv a munkásosztályban.”

Az új vállalati rendszer első hónapja kemény, kompromisszumot nem engedő ébredés volt a volt családom számára.

Nem kellett külön erőfeszítést tennem, hogy megbüntessem őket. Az, hogy egy rendszeres, kimerítő napi nyolcórás munka dolgozzák, már önmagában is nehéz volt azoknak, akik egész kiváltságos életüket azzal töltötték, hogy a munkásosztálybeli alkalmazottakat eldobható szolgáknak tekintették.

Időnként az új, túlméretezett irodámban ültem, és átnéztem az első heti raktár élő biztonsági felvételeit.

Látni Thaddeust olcsó, kissé túlméretezett, jól látható sárga biztonsági mellényben viselve, aki nehezen küzd és izzad, hogy nehéz fa ládákat emeljen kiállító anyagokból, hihetetlenül költői volt.

A raktárvezető, Hank, az a kiszármazott veterán, akit Thaddeus korábban kisebb engedetlenség miatt kirúgott ki, semmi kegyelmet sem tanúsított. Hank Thaddeust arra kényszerítette, hogy egy vödör tisztítószerrel súrolja le a mocskos rakódokk padlóját, amikor elrontott egy egyszerű szállítási jegyzéket.

A kamerák elkapták, hogy Thaddeus elveszíti a türelmét, hangosan panaszkodik a vezetéknevéről, és arról, hogy ő volt a tulajdonosa az épületnek, de Hank csak szigorúan mutatott a falon lévő biometrikus időórára, és azt mondta neki, hogy szabadon kijelentkezhet és elmehet, ha nem tetszik neki a munka, minden meglévő jogi megállapodás még mindig érvényben van.

Thaddeus, rájött, hogy nincs hatalma, csendben felvette a nedves felmosót.

A harmadik emeleten fent, Jasper sem volt jobban.