Leah október szombatján jött be, miután előző este hívott. Szendvicseket hozott az új munkahelye közeli helyről, és egy felborult vödörön evett a sajátját, mert elfelejtettem kitenni egy másik széket.
A hozzáférhető varróasztalon dolgoztam, azzal a rendelésen, ami végre visszaszerezte a keleti övezetet. Az ügyfél elég helyet akart alatta, hogy kényelmesen beguruljon, és elég tárolóhelyet is elérhetővé tett, hogy ne kelljen folyamatosan kérnie valakit, hogy hozza az ollóját.
Leah tartotta a mérőszalagot, miközben én megnéztem az utolsó fiók nyílását. Aztán észrevette a kis juharból készült széket a javított pad mellett. A kék címkéjének egy sarka még mindig látszott az ülés alatt.
“Átvihetem azt?”
“Igen.”
Leült rá, és kibontotta a szendvicse másik felét. Egy ideig beszélgettünk az ingázásáról és a munkahelyi nőről, aki mindenki ebédlős dobozát címkézte, még az átlátszókat is.
Kint levelek ciskáltak a betöltőkötényen. A kávémat egy régi tölgygyűrűre tettem, és magamhoz húztam a varróasztal fiókját. Tisztán haladt, és pontosan ott állt meg, ahol terveztem.
