“És?”
“Anne mostanában nehéz volt. Határok tesztelése. Érzelmes leszek. Figyelemre vágyva.”
“Szóval kizártad a gyerekeimet, mert a tiédnek nehéz időszaka volt?”
“Azt akartam, hogy egy olyan napot akartam, amikor a reflektorfény teljesen rajta marad.”
Ránéztem.
“Nincs összehasonlítás.”
“Összehasonlítások, amiket te alkottál.”
Újra lenézett.
Aztán olyat mondott, amire sosem számítottam.
“Egészen a gyerekkorunkig nyúlik vissza.”
Nem mondtam semmit.
“Anya és apa emeltek fel. Az bizonyítólapjaim. Barátaim. A mérföldköveim. Minden, amit tettem, bizonyította, hogy én vagyok a sikeres.”
“És mindent, amit tettem, háttérzajként kezelték.”
“Igen.”
A beismerés közöttünk lógott.
“Élvezted,” mondtam.
“Igen.”
Legalább nem tett úgy, mintha mást tett.
“Ez felépítette az egómat,” folytatta. “Azt hittem, pont így kell lennie a dolgoknak. Aztán felnőttél, abbahagytad, hogy bárki jóváhagyására hagyatkoztál, és saját életedet építettél.”
“És ez zavart?”
Nyelt egyet.
“Igen.”
Harold az ablak közelében mozdult, de csendben maradt.
Folytatta a nővérem.
“Van egy családod, ami… szilárd. A gyerekeid közel állnak hozzád. Timothy támogat téged. Építettél valamit, hogy anyának és apának kellett volna megerősíteni.”
“És a megoldásod az volt, hogy kizárod a gyerekeimet egy születésnapi buliból?”
“Meggyőztem magam, hogy Anne megérdemel egy alkalmat, ahol senkihez sem hasonlítanák.”
“Kivel összehasonlítva?”
Nem válaszolt.
“Pontosan,” mondtam. “Te teremtetted meg a versenyt.”
Harold megköszörülte a torkát, de még mindig nem szólt.
“Mi változott
