“Akkor búcsúzz el a 70 millió dollárodtól.”

Visszamentem a szobába, és becsuktam az ajtót az arca előtt.

Hallottam, ahogy dübörög.

“David, kérlek, gondolj a családra.”

Nem nyitottam ki.

Végül káromkodva távozott.

Másnap reggel a kórházi telefon felébresztett.

“David úr, a feleségét egy órája engedték el.”

Azonnal felültem.

“Mi? Még mindig megfigyelésre van szüksége.”

“A nagybátyád közvetlen családtagként írta alá, és engedélyezte a leszerelést. Azt mondta, otthon gondoskodnak róla.”

A vérem megfagyott.

Felhívtam a feleségemet.

Hangpostát.

Még ötször hívtam.

Semmi.

Rezegett a telefonom.

Egy üzenet a nagynénémtől.

“A nagybátyád hozta a feleségedet a kórházból. Mi gondoskodunk róla, amíg te munkát keresel. Ne aggódj, ezért van a család.”

Háromszor elolvastam az üzenetet.

Az a szemétláda őt használta zálékként.

A telefonom újra rezegett.

Üzenet a nagybátyámtól.

“A feleséged velem van. Tudom, hogy helyes döntést fogsz hozni a jóléte érdekében.”

Mentettem egy képernyőképet.

El akartam pusztítani őt.

Szerettem volna elmenni a házához, és megrugdosni a kövér seggét, de erőltettem magam, hogy lélegezzek és gondolkodjak.

Ha most oda mennék, mindent elveszítenék.

Kontrollt kellett tartanom magam.

Kinyitottam a laptopomat, és hozzáfértem a háza kameráihoz.

10 percbe telt, mire megtaláltam.

A vendégszobában ült, az ágyon ült, és olvasott egy könyvet.

Jól és nyugodtnak tűnt.

Újra lélegeztem.

Most biztonságban volt, de nem hagyhattam ott.

Az a gazember már egyszer túszként használta őt.

Felhívtam a nővéremet.

“Szükségem van rád, hogy menj el a nagybátyámhoz, maradj a feleségemmel, és egy pillanatra sem hagyd egyedül. Ha bármi megpróbál, azonnal hívja a rendőrséget.”

“Mi történik?”

“Majd később elmagyarázom. Csak menj most.”

Letettem a telefont.

20 perccel később láttam őt a kamerákban.

Megérkezett a nővérem.

Bekopogott az ajtón.

A nagynéném kinyitotta.

Beszéltek, a nővérem belépett a házba, és egyenesen a vendégszobába ment.

A feleségem mellett ült.

Újra lélegezni tudtam.

Most már védve volt.

Ezután küldtem egy WhatsApp-üzenetet a nagynénémnek egy névtelen számról.

Csak egy Google Photos albumhoz tartozó linket tartalmazott, ahol 47 kép volt.

Rebecca Montiel a nagybátyámmal, a gyerekekkel, a nyaralásokkal, a jachttal, mindennel.

“Azt hittem, tudnod kellene az igazságot a férjedről.”

A nagynéném megérdemelte, hogy tudja.

Fél órával később az egyik korábbi kollégám felhívott.

“Testvér, nem fogod elhinni, mi történt. A nagynénéd körülbelül egy órája berontott az irodába, őrülten ordítva. Mindent tönkretesz.”

Hallottam a kiabálást a telefonon keresztül.

“Kik azok a gyerekek? Hány évesek? Mióta hazudsz nekem?”

A nagybátyám próbált beszélni, de nem engedte.

“25 év házasság. 25 év.”

“Most ment el,” folytatta a kollégám. “A nagybátyád teljesen összetörtnek tűnik. Az Iron Bank az elmúlt órában háromszor hívott. Ezzel a tempóval azt hiszem, el kell kezdenem új munkát keresni, mert itt nem néztek ki jól a dolgok, mióta kirúgtak.”

Megköszöntem neki, és letettem a telefont.

Megnyitottam egy rejtett mappát a laptopomon, amit Citadelnek neveztem el.

Az elmúlt 6 hónapban, miközben a nagybátyám rendszerét építettem, titokban a saját projektemen dolgoztam, teljesen új technológiával.

Egyszer említettem a nagybátyámnak, de az öreg teljesen elutasította, mert félt a változástól.

De már befejeztem.

Minden Vasbank követelményének megfelelt.

Ennél is több, fejlett biztonsági fejlesztéseket is tartalmazott, és új generációs technológiát használt, amely több százmillió dollárt takarított meg számukra a jövőbeli fejlesztésekben.

Nem volt szükség módosításokra.

Teljesen legális és teljesen az enyém volt.

Két órán át gyakoroltam a tükör előtt.

Minden szót, minden gesztust, minden lehetséges választ.

Felvettem az egyetlen rendes ingem, elvettem a laptopomat, és elmentem egy kávézóba az Iron Bank túloldalán.

Hét percbe telt, mire hozzáfért a foglalási portáljukhoz, és időpontot írt a technológiai igazgató naptárába.

3-as tárgyalóterem, 12. emelet.

Várható, David Serrano.

A biztonságiak ellenőrizték a tabletet.

Ott volt a nevem, így átengedtek.

Felmentem az emeletre.

A szoba üres volt.

Leültem az asztal fejéhez, csatlakoztattam a laptopomat a projektorhoz, és megjelenítettem az adatközpontjuk élő közvetítését.

Belső kamerák valós idejű arcfelismeréssel.

Mesterséges intelligencia teljes erővel működik.

Az ajtó kinyílt.

A technológiai főtiszt hirtelen megállt, amikor meglátott.

“Ki vagy te?”

A képernyőre mutattam anélkül, hogy felálltam volna.

“David Serrano. Teljes irányításom van a biztonsági rendszered felett. A kérdés nem az, hogyan kerültem ide, hanem hogy hogyan kerültem be.”

A vezérigazgató belépett, meglátta a képernyőt, és megdermedt.

“Én vagyok annak a rendszernek az építésze, amire vársz. Azért vagyok itt, hogy megmutassam, miért van erre szükséged.”

Lezártam az élő közvetítést, és megnyitottam a Citadellt.

“Ez az igazi megoldás.”

Két órán át minden ismert teszttel megpróbálták megtörni.

A legjobb szakértőket hozták be.

Senki sem tudta megcsinálni.

A vezérigazgató hátradőlt a székében.

“Rendkívüli. Jobb, mint bármi, amit eddig láttunk. Ezt akarjuk. 70 millió.”

Becsuktam a laptopomat és felálltam.

“Köszönöm az idejét.”

A szoba zavart robbant ki.

“Nem fogadod el?”

“Nem. A technológia többet ér ennél.”

Az ajtó felé sétáltam.

“Ha újragondolod az árat, elérhető vagyok. Addig is bemutatom a versenytársadnak.”

Elmentem, mielőtt válaszolhatott volna.

A telefonom csörögni kezdett a liftben.

A nagybátyám, David volt az.

“Az Iron Bank hívott. Azt mondták, hogy találtak egy jobb alternatív szolgáltatót.”

“Micsoda balszerencse.”

“25 millió dollárért perelnek engem. Nincs ilyen pénzem.”