Kicsivel több mint kétmillió dollár.
Összehasonlítottam a dátumokat Preston ismert szokásaival.
A legnagyobb kifizetések gyakori Las Vegas-i utazásokkal és a városban zajló privát, magas tétű kártyajátékokkal egyeztek meg.
A minta nyilvánvaló volt.
A saját családja cégét is kimerítette, hogy támogassa a növekvő fogadási problémát.
És apám, akit büszkeség vakított el, és nem volt hajlandó beismerni, hogy az üzlet gyengül, igyekezett betölteni a hatalmas pénzárami hiányokat.
Megnyitottam a legutóbbi hitelszerződést.
Ez egy rövid távú, magas kamatozású hídhitel volt, amelyet pontosan három hónappal korábban vettek fel.
Kétmillió dollár.
Hogy biztosítsa ezt, apám a végső fedezetet ajánlotta fel.
Másodlagos jelzáloghitel a családi otthon ellen.
A hatalmas külvárosi lakótelep, amit anyám szeretett mutatni, már biztosítékként szolgált.
Hátradőltem a székemben, miközben a monitor kék fénye visszatükröződött a szobában.
Apám gyakorlatilag egy csődbe jutó céghez kötötte otthonát anélkül, hogy rájött volna, hogy a kedvenc fia az ő a legnagyobb pénzügyi lyukat okozta.
Aztán megnyitottam a hitelező adatait.
Az a bank, amely a szüleim házának másodlagos jelzáloghitelét és a cég flottájának nagy részének zálogjogait birtokolta, az én bankom volt.
Az iróniát lehetetlen volt kihagyni.
Három éjszakával korábban apám az étkezőasztalnál állt, gúnyolta a ruháimat, eltávolított a végrendeletéből, és azt mondta, mindig szegény leszek.
Ragaszkodott hozzá, hogy soha nem érnék semmire, miközben büszkén átadta a cége irányítását a fiának, csendben kiszívva azt.
Azt mondta, hogy keressem meg a saját utamat.
Most a hitelszerződést néztem, ami eldöntheti, hogy megtartja-e a cégét és az otthonát.
A kétmillió dolláros adósság nagy összegét pontosan hét napon belül kellett fizetni.
Ha a fizetés nem történt meg, a banknak szerződéses joga volt korlátozni a vállalati számlákat, érvényesíteni a biztosítéki érdekeket, és eljárást indítani a zálogozott fedezet ellen.
Lassú mosoly jelent meg az arcomon.
Nem kellett semmit kitalálnom.
Nem kellett pletykákat terjesztenem magam.
Nem kellett manipulálnom a számokat.
Csak annyit kellett tennem, hogy a meglévő szerződések pontosan úgy működjenek, ahogy leírták.
Felvettem a telefont.
Felhívtam Holdent, a Garrison Logistics fiókot kezelő ügyvezető igazgatóját.
“Holden, húzd elő a Garrison Logistics fájlt. Teljes szövetségi felülvizsgálatot szeretnék. Ne adj diszkrecionális hosszabbítást. Ne kínálj speciális refinanszírozást a normál szabályzaton kívül. Amikor eljön a határidő, a független hitelbizottság pontosan úgy alkalmazza a alapértelmezett eljárásokat, ahogy leírták. A családi kapcsolat miatt kizárom magam a hiteldöntéstől.”
“Értettem, elnök úr,” válaszolta Holden.
Ők okozták a problémát.
Egyszerűen csak nem voltam hajlandó megmenteni őket tőle.
7. fejezet: Az eljegyzési buli
Eljött a hétvége, és hozta magával Preston és Piper fényűző eljegyzési buliját.
Preston jogi problémái és a közelgő bírósági tárgyalások ellenére a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy folytassák az ünneplést.
A megjelenés mindent jelentett számukra.
Az esemény törlése azt jelentette volna, hogy beismerik a country club pletykák körében, hogy valami nincs rendben.
Ezért még jobban kitartottak.
Béreltek egy elegáns country-club báltermet, vonósnégyest béreltek, és importált pezsgőtornyokat rendeltek.
A vagyon látszatát olyan pénzzel finanszírozták, amijük valójában nem volt meg.
Természetesen kifejezetten nem hívtak meg.
Piper ezt tökéletesen világossá tette az üzenetében.
Mégis, a meghívás akkor nagyrészt jelentéktelennek tűnt.
Úgy döntöttem, hogy megjelenek.
Nem azért, hogy egy jelenetet csináljak.
Nem azért, hogy nyilvánosan megszégyenítsem őket.
Csak utoljára a szemükbe akartam nézni, mielőtt gondosan felépített illúziójuk szétesni kezdene.
Egyedi, szabott öltönyt viseltem, ami többe került, mint apám első autója.
Én vezettem az Aston Martint, és átadtam a kulcsokat egy tágra nyílt szemű inasnak a bejáratnál.
Amikor beléptem a bálterembe, a vonósnégyes halkan játszott, miközben a vendégek kristálycsillárok alatt keveredtek.
Anyám vett észre először.
Az arcáról elhalványult a szín, és a szája kissé tátott lett.
Gyorsan meglökte az apámat.
Megfordult, meglátott, és összeszűkítette a szemét.
Együtt átmentek a szobán, és egy bonyolult jégszobor közelében elfogtak.
“Mit keresel itt?” – sziszegte apám, halkon tartva a hangját, hogy a közeli vendégek ne hallják. “Azt mondták, ne gyere el.”
Anyám megragadta a karomat.
“Elég bajt okoztál ezen a héten, Declan. Menj el, mielőtt Preston meglát. Meg fogod bántani Pipert.”
Óvatosan eltávolítottam a kezét, és simítottam a ruhám ujját.
“Nem azért vagyok itt, hogy megegyem az ételedet, anya. Csak be akartam ugrani, és gratulálni a boldog párnak.”
Preston észrevette a zajt, és egy pohár whiskyvel a kezében felénk lépett.
A komoly jogi helyzet ellenére is olyan önelégültnek tűnt, mint mindig.
“Nos, nos, no,” mondta Preston, miközben végigmért engem. “Béreltél magadnak egy szép öltönyt, hogy lenyűgözz embereket?”
Elmosolyodott.
“Declan, azért jöttél, hogy munkáért könyörögsz? Mert hallottam, hogy embereket keresnek a konyhában.”
Apám felnevetett.
“Mondtam már, Preston. A fiúnak nincs szégyene. Azért jön ide, hogy élvezze az ételünket, miután nem volt hajlandó segíteni a saját testvérének.”
Ránéztem a hármadikra.
Teljesen biztosak voltak a felsőbbrendűségükben.
Fogalmuk sem volt, mennyire instabil lett az alap alattuk.
“Nem én béreltem ki a ruhát, Preston,” mondtam nyugodtan. “És nincs szükségem munkára. Csak azt akartam látni, hogy mindenki jól érzi magát. Gyönyörű buli. Tényleg.”
Apám felhorkant.
“Menj ki, Declan, mielőtt a biztonságiak eltávolítanak. Nem tartozol ide. Soha nem tetted meg.”
Mosolyogtam.
Csendes mosoly volt, de valami benne habozta.
