A neve ferde címkével van a fotón.
Nem kerestem meg.
Nem dicsekedtem.
Csak haladtam előre.
Aztán múlt kedden kaptam egy levelet postán.
Nem számla, nem jogi értesítés, csak egy egyszerű fehér boríték, amin a nevem görgetett az elején.
Nincs visszaküldési cím.
Benne egyetlen fénykép volt.
Ez egy olyan volt, amit több mint egy évtizede nem láttam.
Én, talán 11 vagy 12 éves, egy strandtörülközőn ülve anya és apa között.
Egy gyümölcslédobozt tartottam, hunyorogtam a napra, és egy olcsó műanyag szemüveget viseltem.
Anya átölelte a karját.
Apa tényleg mosolygott.
Sokáig bámultam, nem azért, mert megmozdult, hanem mert nem tudtam kitalálni, mit gondolnak ez.
A hátoldalon, szoros, éles kézírással:
“Emlékezz, ki voltál mindez előtt.”
Ennyi volt.
Megfordítottam a borítékot, és valami furcsa dolog volt.
Az alsó sarokban egy folt, mintha ceruzát töröltek volna, de nyomot hagyott.
A fény alá fordítottam, és láttam, ami egy telefonszám kezdetének tűnt.
De egy számjegy hiányzott belőle.
Szándékos vagy tévedés?
Nem számított.
Nem hívtam.
De az a pillanat megváltoztatott valamit bennem, mert bebizonyította, amit már sejtettem.
Nem engedték el.
Nem igazán.
A csend nem volt megadás.
Várt, figyelt, tervezett, és talán, csak talán, még egyszer megpróbálják utoljára.
