“Emily,” mondta, “egy őszinte választ akarok.”

“Rendben.”

“Tényleg volt még egy nő a házban azon az éjszakán?”

Emily abbahagyta a hajlítást. “Igen.”

“Ryan hozta oda?”

“Igen.”

Csend. Aztán Frank azt mondta: “Rendben.”

Emily összevonta a szemöldökét. “Ennyi?”

“Egyelőre.”

Letette a telefont. Rám nézett. “Mi volt ez?”

“Nem tudom.”

És tényleg nem tettem. De először Frank megkérdezte Emilyt, mi történt, ahelyett, hogy Denise-t kérdezte volna. Ez úgy tűnt, érdemes emlékezni.

Aznap este Denise három héttel később posztolt egy karácsonyi családi fotót a Facebookon. Ryan mellette állt, mosolyogva, mintha egy áruházi fotós fogva tartotta volna. A felirat így szólt: “A család együtt véli át a nehéz évszakokat.” Épp bezártam volna az alkalmazást, amikor Denise nővére, Patricia megjegyezte: “Vannak évszakok, amelyek önmaguk okozták.”

Olyan hangosan nevettem, hogy majdnem elejtettem a telefonomat. Emily odanézett. “Mi?”

Megmutattam neki. Nem nevetett. Ehelyett felemelte a saját telefonját. “Apa—Frank épp írt.”

“Mit akar?”

“Meghívott a születésnapi vacsorára.”

Vártam. “És?”

“Azt mondja, ott akarja a lányokat.”

“Ez ésszerűnek tűnik.”

Emily tovább olvasott, majd felnézett. “Ryan pénzt kért tőle.”

“Mennyibe kerül?”

“50 000 dollár. Jogi számlák és egy lakás.”

Ez megállított. Frank életének nagy részét azzal töltötte, hogy kerülte a családi konfliktusokat. Most Ryan azt akarta, hogy ő finanszírozza egyet. És 35 év után, hogy Denise megmondja, mit gondoljon, Frank Mercer végre elkezdett kérdéseket feltenni.

Frank 65. születésnapi vacsoráját három héttel később tartották egy steakhouse-ban Oakbrookban. Emily majdnem nem ment el.

“Nem tartozom ezeknek az embereknek a vacsorával,” mondta nekem.

“Nem.”

“Nem akarom, hogy Denise úgy körbeadja a babákat, mintha semmi sem történt volna.”

“Akkor ne engedd, hogy neki.”

Rám nézett. Mosolyogtam. “Egyébként emlékszel?”

Ez egy szemforgatást okozott. Előrehaladás. Frank maga hívta fel Emilyt, és megkérte, hogy hozza el Lucy-t és Grace-t. Nem védte meg Ryant. Emilyt sem védte meg. Egyszerűen csak annyit mondott: “Szeretném, ha az unokáim is ott lennének.”

Emily két feltétellel egyezett bele. Senki sem beszélt a gyámságról a lányok előtt, és ha Denise támadni kezdené, Emily elmegy. Frank azt mondta: “Érthető.”

Így hát, egy hideg szombat estén Emilyvel beléptünk egy privát étkezőbe, két babával, egy pelenkás táskával és elegendő érzelmi csomaggal, hogy túllépjük a legtöbb légitársaság határát. Denise már leült. Ryan is így volt. A nagynénje, Patricia Frank mellett ült. Patricia elragadta a tekintetem, és apró bólintással bólintott. Már így is kedveltem őt.

A vacsora szinte normálisan kezdődött. Ez még rosszabbá tette a helyzetet. Frank kinyitotta az ajándékokat. Lucy megpróbált megenni egy szalagot. Grace háromszor elejtett egy kanalat, és örült, hogy a felnőttek folyton visszaadják. Aztán elkezdte Denise. Nem közvetlenül. Denise ritkán támadt meg semmit egyenesen, amikor a szélekről mérgezette volna azt.

“Mindenkinek olyan nehéz időszak volt.”

Senki sem válaszolt. Kortyolt egy kortyolt a borból. “A házasság nehéz. Az emberek elfelejtik, hogy mindkét oldalnak kompromisszumot kell hoznia.”

Patricia felvágta a steakjét. “Ezt csináljuk?”

Denise figyelmen kívül hagyta. “Néha a külső tényezők sokkal rosszabbá teszik a magánproblémákat.”

Ez nekem szólt. Belevágtam egy zsércére. Emily észrevette. Úgy tűnik, egyre jobb lettem a bútor. Ekkor Denise azt mondta: “Egyszerűen szomorú, amikor egy család szétesik, mert egy ember nem hajlandó megoldani a dolgokat.”

Emily letette a villát. “Rám gondolsz?”

Denise sértően nézett rá. “Nem mondtam ezt.”

“Nem kellett volna.”

Ryan sóhajtott. “Nem csinálhatnánk ezt?”

Emily felé fordult. “A barátnődet hoztad be a házunkba.”

Denise azonnal azt mondta: “Nem ez történt.”

Patricia felnézett. “Csodálatos. Akkor mondd el, mi történt, mert minden verzió, amit hallottam, egyre furcsább lesz.”

Frank nem mosolygott, de nem is állította meg. Ryan hátradőlt. “Kelsey tudta, hogy Emily és én külön vagyunk.”

“Nem voltunk külön egymástól,” mondta Emily.

“Érzelmileg igen.”

Patricia pislogott. “Ez most már jogilag elismert?”

Lenéztem a tányéromra. Vannak olyan pillanatok, amikor a nevetés nem segít. Ez volt az egyik közül. Alig. Ryan arca összeszorult. “Emily hónapok óta boldogtalan volt.”

Emily azt mondta: “Én is. Valahogy sikerült nem hazahoznom egy barátot.”

“Nem ez a lényeg.”

“Úgy tűnik, közel van.”

Patricia ivott egy kortyot. Frank végül azt mondta: “Ryan.”

Csak a nevét. Ryan megállt. Egy pillanatra azt hittem, itt elhalnak a beszélgetés. Aztán Ryan elkövette azt a hibát, ami megváltoztatta az egész vacsorát.

“Kelsey már bevallotta, hogy félreértette a helyzetet.”

Frank lassan letette a villát. “Vicces.”

Ryan ránézett. Frank a szalvétával törölte le a száját. “Nem ezt mondta nekem.”

A szoba elcsendesedett. Még Denise is zavartan nézett. Ryan apjára meredt. “Beszéltél Kelsey-vel?”

“Igen.”

“Miért?”

Frank arckifejezése alig változott. “Mert 50 000 dollárt kértél tőlem.”

Denise azt mondta: “Frank, ez nem a hely.”

“Azt hittem, mielőtt valaki ügyvédjéért és lakásáért fizetnék, meg kell értenem, miért fizetek.”

Ryan arca elkomorult. “A hátam mögött hívtad őt.”

Frank majdnem nevetett. “A feleséged háta mögött aludtál vele. Ne legyünk különlegesek a kommunikációs módszerekkel.”

Patricia köhögött a szalvétájába. Ezúttal tudtam, hogy nevetést rejteget. Frank elővette a telefonját. “Kelsey küldött nekem néhány üzenetet.”

Denise felé hajolt. “Nem tudod, mit mondott neki az a nő, hogy írjon.”

Emily megszólalt, mielőtt én megszólaltam volna. “Ugyanazokat küldte nekem.”