“Tudtam, hogyan reagálnál.”

Ránéztem. “Folyton ezt mondod, mintha az én reakcióm lenne a probléma.”

Mindkét kezével végigsimított az arcán. “Rendben, igazad van.”

Vártam.

“A vendégszoba volt az eredeti terv,” mondta. “Esküszöm.”

“Szóval, hogyan jutottunk el a vendégszobából a szekrényembe?”

“Madison azt mondta, hogy a földszinti fürdőszoba kialakítása megnehezíti Vanessa hátát. Vanessa egyetértett. Azt hittem—”

“Mit gondoltál?”

“Hogy te és én használhatnánk a vendégszobát egy kicsit.”

Valójában hátradőltem is. “Azt tervezted, hogy lent alszol velem, míg az exfeleséged a mi ágyunkban alszik.”

“Amikor így mondod—”

“Hogyan szeretnéd, hogy mondjam el?”

Elfordította a tekintetét. Nem volt jó verzió. Egy pillanat múlva azt mondta: “Sajnálom.”

Azt akartam, hogy ez segítsen. Kicsit igen. Ez volt a bosszantó abban, ha valaki szeret valakit. Még egy rossz bocsánatkérés is megtalálhatja azt a részt, ami mindent meg akar oldani. Aztán folytatta: “Nem lehetne csak egy hónapig működni?”

És ott volt. A bocsánatkérés talán 12 másodpercig tartott, mielőtt újabb kéréssé vált. Felálltam. David felnézett.

“Hová mész?”

“Fent.”

“Clare, kérlek.”

Felvettem a táskámat. “Nem azért jöttél ide, hogy bocsánatot kérj.”

“Igen, megtettem.”

“Nem, azért jöttél ide, hogy remélted, hogy eléggé megnyugodok, hogy beleegyezzek.”

“Ez nem fair.”

“Talán.”

Elindultam a liftek felé, aztán megálltam. “Még egy dolog.”

Rám nézett.

“Azt hiszem, terveit készítettél a házammal kapcsolatban, amikről még nem meséltél nekem.”

A szeme a szőnyegre hullott. Nem vitatkozott, és akkor tudtam, hogy a hálószoba csak az a rész, amit látok.

Egy héttel később három dolgot tanultam. Ruth horkolt. A vendégszobája matraca jóval jobb volt, mint a hotelé matracé. És bármennyire is rosszul ment a házasságod, a bérszámfejtést csütörtök délután 4-ig be kellett adni. A harmadik éjszaka után költöztem be Ruth házába a hotelben. Egy téglafarmon élt Worththingtonban, és már 9 éve elvált, ami látszólag alkalmassá tette számára, hogy szállást és nem kívánt házassági kommentárokat is adjon.

“Maradhatsz, ameddig csak szükséged van,” mondta nekem.

“Fizetek.”

“Nem.”

“Ruth.”

“Rendben. Vásárolhatsz élelmiszert.”

“Meg tudom csinálni.”

“És hagyd abba a zsírmentes tejszínt venni.”

“Ez az én tejszínem.”

“Nem az én házamban.”

Valami megnyugtató volt abban, hogy kávé mellett vitatkozunk. A munkahelyen mondtam az embereknek, hogy otthon is javításokat végeztünk. Ez nevetséges volt. 52 éves voltam, és hazudtam a kollégáknak a képzeletbeli vízvezeték-szerelésről, mert azt mondani, hogy a férjem beköltöztette az exfeleségét a hálószobámba, olyan, mint egy nappali talkshow első 10 perce.

David minden nap hívott. Néha válaszoltam, néha nem. A beszélgetéseink nagyjából ugyanezt követték. Sajnálta. Vanessa küzdött. Madison mérges volt. Nem ülhetnénk le, és kitalálhatnánk valamit? Az egyetlen kérdés, amire sosem válaszolt rendesen, az volt, amit én is feltettem. Miért feltételezte, hogy végül a nevét írom a házamra?

Kedden este végül azt mondta: “Sosem mondtam, hogy muszáj.”

“Nem, úgy tűnik, csak úgy beszéltél, mintha én is szólnék.”

“Azt hittem, egyszer megbeszéljük.”

“Akkor miért beszéltél először másokkal erről?”

Elhallgatott. Jó éjszakát mondtam. A legrosszabb az volt, hogy hiányzott nekem. Hiányzott, hogy hallottam, ahogy panaszkodott a helyi hírekre. Nem hiányzott, ahogy túl erős kávét készített, majd a saját csészéjét forró vízzel hígította, amit 14 éven át hangsúlyoztam, hogy ez egy feleslegesen bonyolult módja a gyengébb kávé elkészítésének. Egy este Ruthnál majdnem felhívtam, hogy megkérdezzem, megette-e az utolsó paradicsomot a szarvas. Megállítottam magam. Ha hiányzik valaki, nem automatikusan jelenti azt, hogy haza kell menned hozzá.

Ruth is hasonlót mondott, amikor bevallottam. “Hiányozhatsz egy férfiról, és mégis azt hiszed, hogy idióta.”

Ránéztem. “Ezt párnára kéne hímzni.”

“Eladnék ezreket.”

Péntekre Martin hivatalos levelet készített. Nagyon óvatos volt azzal, mit jelent és mit nem.

“Ez nem én vagyok, hogy oda vonulok és embereket kilakoltatok,” mondta.

“Tudom.”

“Hallani akarom, hogy kimondod.”

“Nem vonulsz oda, és embereket kilakoltatsz.”

“Jó.”

A levélben szerepelt, hogy Vanessa nem kapott engedélyt arra, hogy állandó lakhatást szerezzen az ingatlanon, módosítsa a házat, eldobja a tárgyaimat, vagy eltávolítsa a személyes vagyomat. Írásban azt is kiírták, hogy bármilyen hosszú távú lakhatási megállapodáshoz az én beleegyezésem szükséges. Egyszerű, unalmas, sőt. Martin imádta az unalmast.

“Az unalmas dokumentumok jobban kitartják, mint a drámai dokumentumok,” mondta nekem.

Szombat délután elment a házhoz. Nem tettem. Nem volt kedvem a saját előkertemre állni, és az egészet a környék szórakozásává alakítani. Martin utána felhívott, és elmondta, mi történt. David nyitotta ki az ajtót. Martin öltönyt viselt, mert egy másik időpontról jött, és a mappa a karja alatt volt. Úgy tűnik, David ránézett, és azt mondta: “Clare küldött téged.”

Martin azt mondta: “Jó napot neked is.”

Aztán Vanessa jelent meg David mögött. Megkérdezte: “Mi ez?”

Martin megkérdezte, hogy otthon vagyok-e. David azt mondta: “Nem.”

“Tudom,” mondta neki Martin.

Ez volt Martin színházi elképzelése. Nyugodtan magyarázta el a levelet. Nincs fenyegetés. Vanessa azonnal azt mondta: “David meghívott.”

Martin így válaszolt: “David itt lakik. Nem ő a tulajdona.”

Martin szerint elég hosszú csend volt, hogy kényelmetlenné váljon. Aztán Vanessa megkérdezte: “Tudod, ki vagyok?”

Martin kinyitotta a mappát. “Igen. Clare nagyon szokatott volt a helyesírásra.”

Amikor ezt a részt elmondta, felnyögtem. “Nem tetted?”

“Igen.”

“Martin—”

“Kérdezte.”

“Élvezted?”

“Hangos vagyok.”