Azok az emberek, akik igazán szeretnek, nem mindig mondják ki úgy, hogy mások is láthatják.
Néha olyan papírokat írnak alá, amikről sosem tudhatod.
Néha világítást hagynak az időzítőn, és nem magyarázzák el, miért.
Néha megnyomnak egy gombot a kezedbe, és azt kérnek, hogy bízz bennük, anélkül, hogy még tudnád, miben bízol.
A nevem Bridget Summers. 34 éves vagyok.
Egy farmházban élek a Mil Creek Roadon, Ashgrove-ban, Észak-Karolinában, széles deszka padlón, amelyek már régebb óta itt vannak, mint én.
A paradicsomok a kertben jönnek fel a magokból, amiket a nagymamám barna borítékban tartott.
A tapéta még mindig sárga.
A tornác világítása még mindig ég.
Kilenc évvel azelőtt épített nekem hazautat, hogy szükségem lett volna rá.
Eszembe jut néhány estén, amikor a székében ülök, és a pályát nézem.
Évek óta nem szólt semmit, és közben mindig ügyelt rá, hogy az ajtó ott van.
Csak nekem kellett átsétálnom.
