Arról, amit az anyád kért tőlem.

Átadtam a telefont Nathannek. Elolvasta a beszélgetést, és egy pillanatra csendben maradt.

“Kapcsolatba lépett Camille-lel?”

“Úgy tűnik.”

Újra ránéztem az üzenetre, ellenállva a késztetésnek, hogy magyarázat adjon, mielőtt meghallottam volna. Camille beszélni akart. Ezt tudtam. Megbeszéltük, hogy másnap délután, vacsora előtt találkozunk.

Camille már a kávézóban volt, amikor megérkeztem. Túl gyorsan felállt, majd újra leült, amikor az asztalhoz értem. Nemrég visszaköltözött a Columbus környékére, hogy sürgősségi orvosként dolgozzon. A kávéja mindkét kezében volt, érintetlenül.

“Köszönöm, hogy eljöttél,” mondta. “Nem tudtam, hogyan csináljam ezt.”

“Csak mondhatod el.”

Elmagyarázta, hogy anyám a saját anyján keresztül érte meg, majd közvetlenül megkereste őt. Volt egy születésnapi vacsora, mondták neki. Régi barátok újra kapcsolatba lépnek. Semmi formális.

Aztán a meghívás valami mássá vált.

“Azt mondta, nektek és Nathannek gondjai vannak.”

Vártam.

“Azt mondta, sosem lépett túl rajtam igazán. Hogy az engem látva segíthet neki emlékezni, mit akar, mielőtt ő…” Camille megállt, és lenézett a csészéjére.

“Mielőtt letelepedett volna,” mondtam.

Bólintott.

A szavak abban a hétköznapi kávézóban kisebb hangzott, mint anyám asztalánál. Nem volt közönség, ami viccnek tűnhetett volna. Camille zavarban volt, hogy átvitte őket a városon át hozzám.

“Miért egyeztél bele, hogy eljöjj?” kérdeztem.

Átgondolta a kérdést, ahelyett, hogy hízelgő választ keresett volna. “Eleinte azt mondtam magamnak, hogy egy régi barátot nézek. Leginkább kíváncsi voltam. Anyád úgy mondta, mintha valami befejezetlen lenne.”

“És most?”

“Láttam egy képet, amit Nathan posztolt. Ti ketten egy tónál.” Kicsit, kényelmetlen mosolyt villantott. “Nem úgy néztek ki, mint két ember, akik várnak, hogy valaki más megjelenjen.”

Kiengedtem egy sóhajt, amit eddig visszatartottam. Nem kételkedtem a férjemben. Tudnom kellett, hogy az anyám meghívott nő érti-e, miben kérik részvételt.

“Nem leszek része ennek,” mondta Camille. “Azt hittem, megérdemled, hogy tudd.”

Néhány másodpercig ültünk szó nélkül. Megkérhettem volna, hogy maradjon távol, és vacsorázva néztem volna, ahogy anyám improvizál az üres szék körül. Ehelyett arra gondoltam, hogy valaki a szobában van, aki pontosan úgy hallotta a meghívást, ahogy megkapta.

“Még mindig eljönnél?”

Camille felnézett. “Akarod, hogy megtegyem?”

“Igen. Ülj oda, ahol ő téged tesz. Nem kell segítened neki, hogy ártalmatlannak tűnjön.”

Lassan bólintott. Amikor felálltunk indulni, megérintette a karomat, és sajnálatot kért. Mondtam neki, hogy örülök, hogy felhívott.

Az autóban megnéztem a naptárt a telefonomon. A zárás másnap reggelre még mindig megmaradt. A beszélgetésben semmi sem változtatta meg a tervünket. Csak azt az utolsó okot szüntették el, amivel halogattam.

A házban átléptem apám egyenetlen tégláján, és beengedtem magam. A sült illata töltötte be az előszobát. Anyám kirakta a jó terítőt, és kinyújtotta az asztalt. Minden tányér mellett egy összehajtott kártya állt a kezével.

Az enyém a végén, Vivien néni és két unokatestvér mellett volt. Nathané az anyám közelében volt. A mellette lévő kártyán Camille állt.

“Ne aggódj az ülésekkel,” mondta anyám, miközben egy tálcával elhaladt mellettem. “Van egy kis meglepetésem.”

Leültem. A szoba túloldalán Brooke egy pohár bort tartott a kezében, miközben anyám a házról beszélt. Hallottam a jól ismert ígéretet: egyszer majd Brooke-hoz kerül, aki értékelni fogja.

A nagynéném rám nézett. A kezemet az ölembe fektettem.

Nathan néhány perccel később megérkezett. Ő olvasta a kártyákat, először hozzám jött, és megcsókolta a fejem tetejét.

“Jól vagy?”

Bólintottam. Elfoglalta azt a helyet, amit anyám adott neki.

Amikor Camille megérkezett, anyám bevitte őt az étkezőbe, mintha az este várta volna rá. Bemutatta őt, mint Nathan régi barátját, és az üres szék felé vezette. Camille röviden találkozott a szemembe, mielőtt leült.

Anyám talpon maradt. Elmagyarázta, kinek szól a szék, majd Camille hívta fel azt a nőt, akinek Nathannek kellett volna feleségül mennie. A szoba elcsendesedett, mielőtt felém fordult volna.

“Néhányan közülünk egyszerűen nem azok a nők, akiket a férfiak bánnának elvesztést.”

Brooke nevetett, és felemelte a poharát. “Ugyan már, Daisy. Ez csak vicc.”

Camille mindkét kezét az asztalra tette. “Diane, nem ezt mondtad nekem.”

Anyám folyamatosan figyelt. Emlékeztethettem volna, hogy születésnapom van. Elmagyarázhattam volna, hogy Camille és én már beszéltünk, vagy hogy Nathan tud az üzenetekről. De elegem van abból, hogy miért lehetett volna lehetséges egy kis kedvesség.

Nathan felállt, begombolta a kabátját, és körbejött az asztal körül. Amikor megfogta a kezem, anyám majdnem elégedettnek tűnt. Aztán megköszönte neki, és az este megnyitója végül könnyű válasz nélkül hagyta őt.

Miután azt mondta, holnap megtudja, újra kipróbálta a nevét.

“Nathan. Miről van szó?”

“A lányod születésnapja.” Felém fordult. “Boldog születésnapot, Daisy.”

Leült mellém, és felvette a villáját. Anyám lenézett az asztalra, mintha valaki más adná meg azt a választ, amit ő nem adott meg. Brooke pohara a tányérja közelében maradt. Vivien néni csendben figyelt minket.

A desszert előtt indultunk. Az ajtónál Camille bocsánatot kért, hogy egyáltalán eljött. Mondtam neki, hogy többet számított, mint amennyire ő tudta. Megöleltem a nagynénémet, és Nathanel együtt mentünk ki.

Hazafelé vezető úton piros lámpánál a térdemre tette a kezét.

“Megvolt,” mondtam neki. “Nem kellett volna felállnod.”

“Tudom, hogy megvolt nálad.”

Megvárta, amíg ránéztem. “Abba kellett hagynom, hogy ott üljek, amíg ez megtörténik.”