Majdnem figyelmen kívül hagytam, aztán eszembe jutott, hogy letiltottam a szüleimet. Bizony, anyu hangja betöltötte a fülem, amikor válaszoltam.

“Daisy, ez nevetséges. A nővéred kétségbeesett. Azt mondja, azért találsz ki dolgokat, mert féltékeny vagy az új üzleti vállalkozására.”

“Új üzleti vállalkozás?”

Nem tudtam elrejteni a hitetlenségemet.

“Elkezdett online dizájner termékeket árulni. Nagyon vállalkozó szellemű, ellentétben olyannal, aki csak szórja a vádakat.”

Lezártam a telefont, anélkül, hogy válaszoltam volna.

Megnyitva az Instagramot, kerestem Vanessa új fiókját. Ott volt: Vanessa szekrénye.

Néhány órával korábban készült fotókat tervező kézitáskákról, cipőkről és ékszerekről – mindet az én nevemre nyitott számlákon keresztül vásároltam. Az árak jelentősen magasabbak voltak a kiskereskedelem miatt.

Külön profilon keresztül kerestem fel a boltját, és megkérdeztem egy Gucci táskáról, érdeklődő vevőként mutatkozva be. Vanessa szinte azonnal válaszolt a fizetési és átvételi részletekkel.

A lakásának címe. Csak készpénz. Holnap délután elérhető.

Mindenről készítettem képernyőképet.

Másnap reggel még több zavart hozott. Az e-mail fiókomban három további hitelkártya-elutasítás és egy jóváhagyás volt.

A Discover valahogy jóváhagyott egy 5 000 dolláros limitű kártyát a figyelmeztetések ellenére. Azonnal hívtam, de a kártya már kimerült és néhány órán belül bezárta az engedélyt.

Chuck E. Cheese-hez mentem, remélve, hogy egy lassú időszakban elkapom Vickit.

Az étterem pizzazsír és ipari tisztító illata volt. Vicki emlékezett rám az előző hívásomról, és meglepően segítőkész volt. Előnézett a régi számítógépes rendszer biztonsági felvételein, amelyen Vanessa egyértelműen az én bankkártyámat használta.

“Kaphatok egy példányt erről?” Kérdeztem, próbálva elnyomni a kétségbeesést a hangomból.

Vicki idegesen körbenézett.

“Nem szabadna, de—”

Elővette a telefonját.

“Vedd fel a képernyőt. Úgy teszek, mintha nem láttam volna.”

Többször is megköszöntem neki, ügyelve arra, hogy Vanessa arcát tisztán megörökítsem a felvételen. Nevetett a barátaival, mintha semmi sem lenne, húzta a kártyámat. A felvételen megjelent idő tökéletesen egyezett a bankszámlakivonatommal.

Vissza az autómban észrevettem több elhagyott hívást egy ismeretlen számról.

A hangposta megföbbentett.

A főnököm volt.

“Daisy, ma aggasztó hívást kaptunk rólad. Kérem, azonnal vegye fel a kapcsolatot a HR-rel.”

Remegett a kezem, amikor felhívtam a HR osztályt.

Klouse válaszolt a második csörgésnél, hangja profi, de aggódó volt.

“Valaki hívott, aki azt állította, hogy te vagy, és azt mondta, azonnal fel kell mondanod, mert személyes nehézségeid vannak. A hívó nagyon részletes beszámolót adott a feltételezett helyzetedről.”

“Az nem én voltam,” sikerült megfogalmaznom egy szoros állkapcson keresztül.

“Sejtettük ezt. A hívó folyton azt mondta, hogy nem érdemled meg ezt a pozíciót. Be tudnál jönni jelentést készíteni?”

Egyenesen az irodába hajtottam, nem érdekelve, hogy tegnapi ruhákat viseltem.

Klouse már elővette a telefonfelvételeket. A szám Vanessa mobiltelefonjáé. Még csak el sem próbálta elrejteni.

“Ez komoly beavatkozás,” mondta, miközben beírta az eseményjelentést. “Szükségünk lesz dokumentációra a jogi osztályunknak.”

Három órával később végre elhagytam az irodát, biztosítva, hogy a munkám biztonságban van. Mégis, a szakmai hírnevemre tett károk aggasztottak. Mi lenne, ha Vanessa más potenciális munkáltatókkal is kapcsolatba lépne?

A telefonom rezegett egy Facebook-üzenettel.

Cole, az exem a másodéves, küldött egy képernyőképet. Valaki, aki a fotóimat használta, egy társkereső alkalmazáson talált vele, és tolakodó kérdéseket tett fel az egyetemi éveimről.

Azonnal felhívtam.

“Milyen kérdések?”

“Ahol laktál. Kik voltak a lakótársaid. Akár kínos fotóid vagy történeteid voltak-e. Tudtam, hogy nem te vagy az, mert folyton rossz nevet hívtak.”

Kidolgoztunk egy tervet. Cole folytatta a beszélgetést, bizonyítékokat gyűjtött, miközben mindent dokumentáltam.

Néhány órán belül a személy, aki úgy teszte magát, hogy én vagyok, tucatnyi üzenetet küldött, anyagot keresve, amivel nyomást gyakorolhatnának rám. Az írás tele volt hibákkal és felismerhető szokásokkal. Úgy nézett ki, mintha Vanessa írása lenne.

Aznap este biztonsági fejlesztésekbe fektettem: kamerát a kollégiumi szobámhoz, új zárakat és egy kis széfet fontos dokumentumokhoz.

Az épületvezető eleinte tiltakozott, de engedett, miután elmagyaráztam a helyzetet. Minden fiók védelmét is átnéztem, frissítettem a beállításokat, és lépéseket tettem a további jogosulatlan tevékenységek megakadályozására.

Két nap telt el viszonylagos csendben.

Ezt az időt arra használtam, hogy bizonyítékokat szervezzek, rendőrségi jelentéseket készítsünk, és Nicholas-szal dolgoztam jogi dokumentáción. Leállító leveleket készített, és segített megérteni a vádat emelési lehetőségeimet.

Aztán hazaértem, és az ajtóm résnyire nyitva volt.

Friss karcolások voltak az ajtókereten, és jelek voltak, hogy az új zárat megzavarták.

Bent minden nem volt a helyén. Fiókokat kiürítettek, papírokat szétszórtak, és személyes tárgyait átkutatták.

Az útlevelem és a születési anyakönyvi kivonatom, amit az íróasztalomban hagytam, eltűnt.

De a kamera mindent elkapott.

Előhúztam a felvételt a telefonomon, a dühöm minden másodperccel nőtt.

Vanessa egy kulcsot használt—csak a szüleimmel rendelkezett. Húsz percet töltött a szobám átkutatásával, pénzügyi dokumentumokat fényképezve, és igazolványokat is felvett.

Még megállt, hogy jegyzeteket hagyjon.

“Nem menekülhetsz el a család elől,” mondta az, aki a tükörömre ragasztott.

“Add fel” – olvasta a laptopomra ragadt egy.

Azonnal hívtam a 911-et.

O. Victoria tiszt harminc percen belül megérkezett. A partnere elkezdett ujjlenyomatokat keresni, miközben ő felvette a vallomásaimat.

“Ez jogosulatlan belépést, lopást és személyazonossági csalást jelent” – mondta, miközben figyelte a biztonsági felvételeket. “Ilyen tiszta bizonyítékokkal mindenképpen vádat emelhetünk.”