A levelet az irodámban lévő papírfelvágóhoz vittem.
Aztán beadtam a lapokat, és néztem, ahogy eltűnnek.
Nem hívtam fel.
Nem írtam vissza.
Elég sokat megbocsátottam, hogy abbahagyjam a harag cipelését.
Ez nem jelentette azt, hogy vissza kellett hívnom azokat az embereket, akik bántottak, abba az életbe, amit nélkülük építettem.
Aznap este a villánk erkélyén álltam, miközben a nap lenyugodott a Földközi-tenger felett.
Elena mögé jött, és átölelte a derekam.
Bent Sophia spanyol gitárt gyakorolt.
Aznap korábban Elenával létrehoztunk neki egy főiskolai alapot, feltételek nélkül, és nem vártuk volna, hogy egyszer azt az életet választja, amit mi szeretünk.
Elena azt mondta, békésnek tűnök.
Voltam.
Arra az éjszakára gondoltam, amikor egyedül sétáltam az esőben Párizsban, meggyőződve arról, hogy az életem tönkrement.
Ha Arthur soha nem avatkozott volna bele az eljegyzésembe, talán soha nem hagytam volna el magamból.
Lehet, hogy soha nem költöztem volna Spanyolországba.
Lehet, hogy sosem építettem volna saját céget.
Lehet, hogy soha nem találkoztam volna Elenával, és soha nem lettem volna Sophia életének része.
Apám árulása elvette azt a jövőt, amire azt hittem, hogy szeretnék.
De arra is kényszerített, hogy építsek egyet, ami tényleg az enyém.
Végül ez sokkal fontosabb volt, mint hogy bebizonyítsa a tévedését.
