Még mindig viseli az aranykeresztet. Múlt vasárnap felnyúlt, kioldotta a csatát, és a kezembe nyomta, és azt mondta: “Ez társaságot tartott nekem, amikor azt hittem, egyedül haldoklom. Nem voltam. Egyszerűen soha nem engedted megnézni a számlát.”
Ráfogta az ujjaimat. “Most tartsd meg. Te tartottál meg.”
Én viselem a munkában. A betegeim szerint szép. Néha egy lány, aki vinyl székben alszik, észreveszi. Az a fáradt lány, aki mindent megtesz, és semmiért nem köszönnek meg. És gondolok Paige-re, és arra, hogy Mr. Alderman kifogyott a hangosan. És minden egyes váltásnál igyekszem elmondani az igazat a csendesnek, mielőtt azon kellene gondolkodnia, hogy számít-e ez.
Számít. Ha te vagy az, aki maradt, az a homályos fotón a szélén, akinek megköszönik valakinek másnak, akkor számít, és jogod van kimondani, és nem kell megvárnod, amíg 81 éves vagy, és nem lesz időd, hogy megtegye.
Én voltam az a gyerek, akit a családunk tartott, nem pedig az a gyerek, akit ők választottak. 34 éven át hittem, hogy ezek más dolgok, és hogy a rossz oldalra kerültem a különbségnek. Ebben tévedtem.
A megtartás nem ugyanaz, mint a szerencsés. És a kiválasztás nem ugyanaz, mint szeretni.
Nem én voltam a baleset. Én maradtam. És azon a napon, amikor végre ezt egy mikrofonba mondtam egy olyan szobában, amely kinevetett rajtam, nem az a nap volt, amikor elvesztettem a családomat. Akkor hagytam abba, hogy fizetjek a közösségért
Szinkronizálás videóidővel
