Damon éppen az ő autóját vezette, amikor balesetet szenvedett, összetörve a járművet, és megrongálta egy másik sofőr SUV-ját.
Mivel Damon kizárt sofőr volt Sylvia biztosítási kötvényén, a cég megtagadta a fedezetet.
Most Sylvia személyes kárigényt emelt a kárért.
Nem volt autója, ami javításra várt.
Egyáltalán nem volt autója.
Hirtelen értelmet nyert a Porsche-m iránti kétségbeesett vágy.
A szüleim hajlandóak voltak megengedni, hogy Damon vezessen a 130 000 dolláros autómat annak ellenére, hogy felfüggesztette a jogosítványát és a biztosítási kockázatokat.
Ha újabb balesetet okozna, hatalmas pénzügyi következményekkel nézhetnék szembe.
De a per nem magyarázott el mindent.
Pánikjuk túl intenzívnek tűnt egy közlekedési problémához önmagában.
Elmentem a helyi bankomhoz, és megkértem Fionát, egy évek óta ismert pénztárost, hogy teljes tranzakciós előzményeket adjon a közös vészhelyzeti számláról, amely a 442-es számon végződik.
Kinyomtatta a nyilatkozatot, és átadta nekem.
A fennmaradó tizenkét cent volt.
Az 5000 dolláros vészpénzem elfogyott.
Átvizsgáltam a tranzakciókat.
Három héttel korábban az egész összeget egyszerre felvonták.
A pénz nem került kórházba, gyógyszertárba vagy szerelőhöz.
Az ügyletben ez állt:
“Wire transfer a King County óvadékhoz.”
Victor a pénzt, amit orvosi vészhelyzetekre befizettem, arra használta, hogy kiszabadítsa Damont a börtönből egy újabb letartóztatás után.
És soha nem mondta el nekem.
A kezemben ültem a nyilatkozattal, eszembe jutva a kórházi szobá, ahol Victor meggyőzött arról, hogy a kötelességem segíteni neki.
Azt hittem, hogy a szüleimet védem egy vészhelyzettől.
Ehelyett a megtakarításaim egy újabb módjá váltak Damon védelmének a következményektől.
Megrezegett a telefonom. Sylvia
volt az.
“Julian, drágám, tényleg beszélnünk kell. Nincs több veszekedés, csak család. Kérem, gyere át
