Sziasztok, általában nem posztolok ilyesmi, de ki kell adnom magamból, mert még mindig dühös vagyok a pár hónapja történt miatt. Először egy kicsit rólam. 22 éves vagyok, és amióta csak az eszemet tudom, játszom a játékkal és a PC-építéssel. Ez nem csak hobbi. Ez a szenvedélyem gyerekkorom óta.

Éveket töltöttem azzal, hogy félmunkaidős munkákból, szabadúszó munkákból és minden születésnapi vagy ünnepi ajándékból spóroltam, amit elnyújthattam, hogy megépítsem azt, amit álomgépemnek neveztem, egy egyedi, 3600 dolláros gamer PC-t. Nem csak a játékról szólt. Szabadúszó grafikai tervezéshez használtam, ami segített extra pénzt keresni és néhány későbbi készséget elsajátítani.

Most pedig bemutatom a családomat. A szüleim a legjobb típusok a klaszikus, de a legjobb definíciójuk általában a húgom, Tiffany körül forog. Tiffany 18 éves, és mindig is az aranygyerek volt. Ha találkoztál valakivel, aki azt hiszi, hogy a világ körülötte forog, az ő az.

Ő nagyon érdekli a designer ruhákat, a drága cipőket és mindent, ami divatos. És a szüleim mindent megtesznek, hogy mindent megkapjon, amit akar, még akkor is, ha rám lép is. Szóval olyan házban nőttem fel, ahol mindig egyértelmű volt, hogy Tiffany az első.

Ha szűkös volt a pénz, az azt jelentette, hogy fel kellett mondanom valamit. Anyám olyan dolgokat mondott, mint például: “Idősebb vagy. Jobban tudod kezelni a csalódást.” Vagy: “Fiú vagy, nincs szükséged annyira.”

Hozzászoktam, és azt gondoltam: “Mindegy. Csak keményen dolgozom azért, amit akarok.” Nem haragudtam Tiffanyra. Csak a saját céljaimra koncentráltam, és nem álltam az útjukat.

Ugorjunk előre néhány hónappal ezelőttre. Ez egy átlagos szombat volt. A barátommal, Ethan-nel voltam kint. Ő a legjobb barátom, és akivel a legtöbbet játszom. Beszélgettünk a következő nagy játéktornáról, amelyen részt akartunk venni, és még stratégiákat is kitaláltunk, hogyan tudnánk uralkodni.

Aznap délután hazaértem, készen arra, hogy felszálljak a számítógépemre és elkezdjek gyakorolni. De amikor beléptem a szobámba, ott volt a meglepetés. Az asztalom üres volt. A PC-m, a monitorom, a perifériáim, minden eltűnt.

Egy pillanatra azt hittem, kiraboltak, de semmi más a házban nem tűnt furcsának. Lefutottam a lépcsőn, és a szüleimet találtam a nappaliban, lazán kávézó közben beszélgetve, mintha csak egy újabb nap lenne.

“Hé, hol van a számítógépem?” Kérdeztem, próbáltam nem pánikolni.

Anya rám pillantott, egyáltalán nem zavarta.

“Ó, eladtuk.”

Rá meredtem, próbáltam feldolgozni, amit hallottam.

“Mit mondtál? Eladtad? Mit értesz az alatt, hogy eladtad?”

Apa sóhajtott, mintha én lennék drámai.

“A nővérednek új ruhákra volt szüksége egy eseményre. Nem volt pénzünk, ezért eladtuk a számítógépet. Csak ott ült.”

“Csak ülök ott?” A hangom hangosabb lett. “Az a számítógép nem csak ott állt. Évekig dolgoztam azon, hogy megépítsem. Szabadúszó munkámhoz használom.”

“Ne viseld ezt a hangnemet velünk,” vágott rá anya. “Mi vagyunk a szüleid, és azt tettük, ami a család érdekében a legjobb volt. Tiffany-nak fontos eseménye van, és mindig spórolhatsz egy másik számítógépre.”

Nem hittem el, amit hallottam.

“Gyűjtsünk egy másikra? Egyáltalán érted, mennyi időt és energiát fektettek annak a PC-nek a megépítésébe? És mi a helyzet a munkámmal? Hogyan tartsam most a határidőket? És mi a fene ez az esemény Tiffanynak, ami fontosabb, mint a számítógépem?”

Apa teljes apa módban intett nekem.

“A szabadúszó munka amúgy sem igazi munka. Többet töltesz játékkal, mint dolgozni.”

Mindig ezt mondták. És nem érdekelt. A játék része volt az életemnek. Persze, de az a PC nem csak szórakozásból volt. Így kerestem pénzt, és építettem fel valami teljesen saját dolgomat. Az, hogy ezt nem látták vagy nem érdekelték, olyan volt, mint egy pofon az arcon.

Visszarohantam a szobámba, de nem tudtam megnyugodni. Írtam Ethannek, hogy elmondjam, mi történt. Ő is ugyanolyan megdöbbent.

“Haver, ez őrület. Még csak meg sem kérdeztek először.”

“Nem,” válaszoltam. “Most adtam el Tiffany hülye eseményére.”

“Olyan elkényeztetett, haver. El kellett volna rejtened a PC-t vagy valami ilyesmit.”

Utólag nézzük, ugye? De abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy az évek fáradtsága egy pillanat alatt elveszett, és a családomban senkit sem érdekelt.

Aznap este úgy döntöttem, hogy szembesítem Tiffanyt. Beléptem a szobájába, és ott volt, megfordult a tükör előtt az egyik új ruhájában.

“Tudod egyáltalán, mit csináltak anya és apa, hogy megvegyék neked ezt a cuccot?” Kérdeztem, miközben az ajtófélfájának dőlve.

Alig nézett rám.

“Miről beszélsz?”

“Eladták a számítógépemet,” mondtam. “A 3600 dolláros játékgépem eltűnt, csak azért, hogy megkapd a tervezőtermedet.”

Vállat vont, még mindig csodálta magát.

“Szóval ez csak egy számítógép. Mindig építhetsz még egyet.”

Nem hittem el a közönyét.

“Az nem csak egy számítógép volt, Tiffany. Évekig tartó megtakarítás, munka és építkezés volt. Ez volt a megélhetésem.”

“Nem az én problémám,” mondta önelégült mosollyal. “Nem mintha azt mondtam volna nekik, hogy adják el.”

Egy pillanatra megállt, hangja védekezővé vált.

“Ráadásul nem az én hibám, hogy jó ötletnek tartották. Ők adták el igazán, nem én.”

Szavai felforrítottak a véremet.

“Említetted, ugye? Pontosan tudtad, mit csinálnak, és hagytad, hogy megtörténjen.”

Tiffany úgy forgatta a szemét, mintha drámaiak lennék.