A tárgyalóterem második sorában ültem tengerészkék ruhában, nem szürkében, mert azon a héten, amikor beadtam a válópert, abbahagytam a szürke viselést, és egyszer láttam, ahogy megfordul, mielőtt a bírósági végrehajtó kiengedte, hogy valamit keressen az arcomban.
Talán megbocsátás, vagy legalábbis az a régi félelem, amit ott megszokott.
Egyik sem adtam meg neki.
Csak visszanéztem, nyugodtan, ahogy apám régen az emberekre nézett, akik alábecsülték őt, és hagytam, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit látott rólam.
Northstar Voss Technologies.
Áprilisban megváltoztattam a nevet, senki tiltakozása ellenére, mert úgy tűnt, mindenki a tárgyalóteremben 6 éve várt, hogy valaki hangosan kimondja.
Júniusban zárta a pénzügyi évet az elmúlt évtized legerősebb kutatási és fejlesztési termelésével.
Négy mérnököt alkalmaztunk vissza, akiket Weston a “trim the fat” kezdeményezés során bocsátott el, köztük egy Ranatada Ibara nevű nőt, aki két éve csendben fejezte be apám szabadalmazatlan protézis végtagkutatását saját idején, mert hitt benne, még akkor is, ha senki sem fizetett érte.
Múlt héten a hallban álltam a réz tábla előtt, amin még mindig Voss szerepel, akit Weston annyira utált, hogy soha nem mondta ki hangosan.
És arra gondoltam, aki voltam azon az éjszakán, amikor megtaláltam azt a borítékot. Mosolyogva szürke ruhában, tapsolva egy olyan férfinak, aki semmit sem épített, elhitve azt a történetet, amit mindenki más elfogadott rólam.
Nem tudom, hogy Sienna gyermeke már megszületett-e.
Remélem, bárki is lesz az a gyerek, egy olyan életet kap, amely valami őszintébb dologra épül, mint amit az apjuk az enyém fölé próbált építeni.
Apám azt mondta, hogy a vezérigazgató vezeti a céget nap mint nap, de aki birtokolja a részvényeket, az az égbolt tulajdonosa, akibe repül.
Sosem mondta el, mi történik, amikor végül úgy döntesz, hogy bezárod a kezed.
Úgyis megtudtam.
