A kanapé sosem a helyhiányról szólt. Arról szólt, hogy a férjem szemében az én beleegyezésem, a méltóságom és a határaim teljesen elhanyagolhatóak voltak a családja érdekeihez képest. Olyan tulajdont ígért oda másoknak, ami nem volt az övé, olyan átalakításokat rendelt meg, amelyekre nem volt felhatalmazása, és tőlem várta el a megalázkodást, csak hogy ő jó fiúnak tűnhessen a szülei szemében.

Letettem a vállalkozói árajánlatot az asztalra.

– Az eladás folytatódik – mondtam ridegen. – A hivatalos végzésben megjelölt napig van időtök elhagyni az ingatlant.

Thomas felugrott a székből, vöröslő fejjel azzal vádolt, hogy tönkreteszem a családot, de Daniel – életében először – leintette az apját.

– Elég! – szólt rá rekedten Daniel. – Nem ő tette ezt. Én voltam.

A szülei dühöngtek, de a felháborodásuk már nem osztott, nem szorzott. A házuk eladásából megmaradt szerény összegből végül kivettek egy kis külvárosi sorházat. Daniel egy bútorozott garzont bérelt a munkahelye közelében, én pedig maradtam az átmeneti lakásomban a harmincnapos határidő lejártáig.

A házasságunk még két hónapig tartott papíron. Daniel könyörgött, hogy menjünk el párterápiára, és én beleegyeztem három alkalomba, pusztán azért, hogy megbizonyosodjak róla: tényleg nincs mit megmenteni. Ám valahányszor a terapeuta rákérdezett, miért titkolt el egy ilyen horderejű döntést, Daniel mindig ugyanahhoz a gyerekes magyarázathoz tért vissza: nem akart csalódást okozni a szüleinek.

A harmadik ülés végén felálltam, és azt mondtam neki: ahhoz, hogy nekik ne okozzon csalódást, a házasságunk alapját, a bizalmat kellett feláldoznia.

A válást csendben, ügyvédeken keresztül intéztük el. Mivel a lakás kizárólagos különvagyonom maradt, Daniel egyetlen fillért sem kapott az árából; csupán a közös bankszámlán lévő összeget és az ingóságokat osztottuk meg.

Hónapokkal később a vételárból vásároltam egy napfényes, kisebb lakást alig pár sarokra az irodámtól. Az első estén, miközben még a kibontatlan dobozok között ültem a vadonatúj, puha kanapémon egy csésze teával a kezemben, hirtelen eszembe jutott Daniel hajdani parancsa: „Aludj a kanapén.”

Végül valóban ott aludtam. Csak éppen nem abban a házban, amelyet ő a magáénak hitt, és nem olyan feltételek mellett, amelyeket ő akart rám kényszeríteni.