A szüleimmel való kapcsolatom teljesen átalakult. Apám azonnal megértette a határokat. Hetekkel később felkeresett, és férfiasan, őszintén bocsánatot kért. Elismerte, hogy a kapzsiság és a naivitás elhomályosította az ítélőképességét, és hogy a büszkesége miatt hagyta magát manipulálni Eric által. Ez az őszinteség tette lehetővé, hogy lassan, lépésről lépésre elkezdjük újraépíteni a bizalmat. Anyám bocsánatkérésére azonban hosszú hónapokat kellett várni. Ő sokáig abban a téveszmében élt, hogy ő az áldozat; folyamatosan a múltbeli áldozataira hivatkozott, a felnevelésem költségeire, a szülői gondoskodásra, amelyet valamiért egyenértékűnek tartott a felnőttkorban felépített vagyonom automatikus birtoklásával. Időbe telt, mire megértette: a hála létező és valós érzelem, de a hálát nem lehet vállalati részesedéssé konvertálni zsarolással és okirathamisítással.
A vagyonom valóban megváltozott az IPO után, de még radikálisabban változott meg az, ahogyan a családi pénzügyeket kezeltem. Kialakítottam egy kristálytiszta, professzionális hagyatéki struktúrát. A szüleimnek biztosítottam egy méltányos, nagyvonalú éves támogatást, amelyből kényelmesen élhettek, utazhattak, és nem kellett aggódniuk az egészségügyi kiadások miatt. De ez az összeg nem részvény volt, nem adott szavazati jogot, és nem volt köze a Northstar működéséhez; hivatalos, adózott, személyes ajándékként érkezett, szerződéssel rögzítve. Anyám eleinte hidegnek és ridegnek tartotta ezt az eljárást, de idővel rájött, hogy ez a távolságtartás mentette meg a családunkat. Amikor a pénz többé nem képezhette találgatások és manipulációk tárgyát, a szeretet újra tisztává válhatott. Apám volt az, aki ettől kezdve minden családi összejövetelen azonnal rendreutasította azokat a rokonokat, akik a Northstart „családi vállalkozásnak” merték nevezni: „Nem a miénk. A fiamé és a munkatársaié. Mi a szülei vagyunk, nem a tulajdonosai.”
Eric és én több mint másfél évig egyetlen szót sem váltottunk. Nem kerestem, ő pedig nem mert a szemem elé kerülni. Másfél év után egy napon kézzel írott levelet találtam a magánpostafiókomban. A kézírás bizonytalan volt, a sorok néhol megtörtek. Nem mentegetőzött, és nem kért pénzt. Őszintén leírta, mi zajlott le benne:
„Amikor láttam a hírekben azokat a csillagászati számokat, valami elpattant az agyamban. Kiszámoltam, mit érne a Northstar mindössze egy-két százaléka, és attól a naptól kezdve nem úgy tekintettem a cégedre, mint valamire, amit te építettél fel a semmiből. Úgy néztem rá, mint a megváltásra. Mint az egyetlen dologra, ami egy csapásra eltörölheti az összes kudarcomat, a rossz döntéseimet, az adósságaimat. Elhitettem magammal, hogy nekem ez jár, mert a testvéred vagyok. Vak voltam, és elvakított a mohóság. Nem várom el, hogy megbocsáss, de tudnod kell, hogy végtelenül szégyellem magam.”
Eltettem a levelet az íróasztalom fiókjába. Nem válaszoltam rá azonnal, talán még mindig nem jött el az ideje. De a levél segített lezárni a múltat.
A tőzsdei bevezetés nemcsak a karrierem csúcspontja volt, hanem az életem legfontosabb leckéje is az emberi természetről. Megtanított arra, hogy a látványos siker nemcsak elismerést és tapsot vonz, hanem mélyen eltemetett elvárásokat és jogosultságérzetet is, amely a legveszélyesebb formájában éppen családi szeretetnek álcázza magát. A családom kétségkívül része volt a gyökereimnek, az indulásomnak és a történetemnek, de a származásom soha nem tette őket a munkám, a felelősségem és a hivatásom tulajdonosává. Az, hogy felneveltek, örök helyet biztosított a szüleimnek a szívemben és az életemben. De senkinek – még a saját véremnek sem – adott felhatalmazást arra, hogy a nevemben döntsön, vagy hogy hamisított aláírásokkal próbálja meg elrabolni azt, amiért tizenegy éven át minden egyes nap megküzdöttem.
