A konyhaasztalnál ültek. A mosdó közelében maradtam, elég közel, hogy Clara ne érezze magát egyedül, és elég messze ahhoz, hogy anyámnak közvetlenül beszélnie kelljen vele.
“Tévedtem, hogy ilyen ütembeosztásba tettelek,” mondta anya. “És tévedtem, hogy úgy tesztem, mintha a műsorod nem számítana, mert a képek később is ott lesznek.”
Clara végigsimított egy fán lévő jelen.
“Nem csak a képek látásával történt.”
“Most már tudom.”
“Ott akartam lenni, amikor az emberek meglátják őket.”
Anya bólintott. A szeme nedves volt, de nem kérte Clarát, hogy vigasztalja.
“Sajnálom, hogy kértem, hogy add fel ezt.”
Clara köszönetet mondott. Nem mondta, hogy rendben van.
Mielőtt anya elment volna, megkérdezte, hogy a kiállítás még nyitva van-e. Clara elmondta neki az órákat. Nem szerveztek külön kijárást. A lányomnak nem kellett elkísérnie a nagymamáját egy bocsánatkérésen.
A következő szombaton anya Beth-tel ment. Később küldött Clarának egy fényképet az esti rajzról, valamint egy üzenetet a férfi kezeiről, amelyek a bevásárlótáskákat tartják.
Clara mutatta nekem. “Észrevette az ujjakat.”
Aztán letette a telefont, és visszatért a rajzoláshoz.
Néhány héttel később anya hívott, miközben az asztalt takarítottuk ki. A környékbeli egyesülete nyári pikniket tartott. Megkérdezte, hogy Clara szeretne egy kis szórólapot tervezni, és azt mondta, hogy fizethetnek ötven dollárt.
Feltettem a telefont hangszóróra, hogy Clara maga válaszolhasson.
“Mi a határidő?” kérdezte.
Anya mondta neki. Clara megnézte a naptárt a telefonján.
“Azon a héten nem tudom megcsinálni. Van egy másik projektem, ami esedékes lenne.”
Tányérral a kezemben álltam, várva a jól ismert magyarázatot a családról, arról, milyen kevés időbe telik, vagy miért kellene hálásnak lennie, ha megkérik.
Anya azt mondta: “Rendben. Megkérdezem valaki mást.”
A hívás után Clara elvette tőlem a tányért, és betette a mosogatógépbe. Ezután felment az emeletre, hogy dolgozzon a választott projekten.
