Kihúztunk egy hosszú, nehéz fémdobozt, amelyet Robert a családi alapítvány neve alatt bérelt, és letettük a mahagóni tárgyalóasztalra.

A dobozban nem pénzkötegek vagy aranyrudak voltak. Négy lezárt, barna boríték feküdt benne Robert saját kezűleg tintával írt felirataival, két vaskos, fekete kötésű könyvelési napló, egy titkosított fém pendrive, és legfelül egy fehér boríték, amelyre egyszerűen csak ennyi volt írva: Eleanoromnak.

Daniel kapkodva előrenyúlt, hogy megragadja a papírokat, de Martin nehéz tenyere lecsapott az asztalra, elvágva a kezének útját.
– Semmihez sem nyúlsz hozzá, Daniel – mondta Martin jeges nyugalommal. – Minden egyes tételt jegyzőkönyvbe veszünk, és Elaine ellenőrzi a tartalmat.

Martin felbontotta az első barna borítékot. Kihúzta belőle a sokoldalas, közjegyző által hitelesített dokumentumot: egy módosított részvényesi és társasági megállapodást.

– Hat héttel a halála előtt – kezdte Martin, a szemüvegét igazgatva – Robert a vállalatban lévő teljes, hatvannyolc százalékos irányító részvénycsomagját egy visszavonhatatlan bizalmi vagyonkezelésbe (irrevocable trust) helyezte át. Ennek a vagyonkezelésnek Eleanor a kizárólagos és életfogytig tartó fő kedvezményezettje. A vagyonkezelői testület két független tagból áll: jómagamból és Elaine Porterből. Minden lényeges pénzügyi, vagyoni és tulajdonosi döntés a mi együttes jóváhagyásunkhoz kötött.

Daniel arca vörösből hirtelen hamuszürkévé vált.
– Ez… ez lehetetlen! – dadogta, a homlokát törölgetve. – Apa azt mondta, én vezetem a céget! Ő nevezett ki elnöknek! Én vagyok a vezérigazgató!

Elaine lassan felnézett a szemüvege mögül, a hangja nyugodt volt, mint egy szikla:
– Robert valóban kinevezett téged operatív igazgatónak, Daniel. De soha, egyetlen pillanatra sem ruházta rád a tulajdonjogot. Az apád pontosan tudta, mekkora különbség van a menedzseri felelősség és a tényleges tulajdonlás között.

Martin a második borítékhoz nyúlt.
– És a második boríték magyarázza meg, miért volt kénytelen Robert megtenni ezt a drasztikus lépést.

Kihúzta a papírokat. Bankszámlakivonatok, utalási megbízások és szerződések másolatai hullottak az asztalra.
– Robert a kezelései alatt, amikor a kemoterápiától szinte járni sem tudott, észrevette, hogy a cég operatív számlájáról rendszeres, nagyméretű átutalások mennek egy Westbridge Consulting nevű cégnek.

Elaine kinyitotta az egyik fekete könyvelési naplót, és mellé csúsztatott egy hivatalos cégbírósági kivonatot Delaware államból.
– A Westbridge Consultingot Daniel alapította tizennyolc hónappal ezelőtt, egy postafiókcímre bejegyezve – mondta Elaine halkan. – Az elmúlt másfél évben több mint 300 000 dollár vándorolt át erre a számlára a családi vállalkozásból.

Daniel torka kiszáradt, kapkodva próbált magyarázkodni:
– Azok… azok prémiumok voltak! Teljesítménybónuszok! Apa szóban megígérte nekem! Azt mondta, ha a projektek határidőre elkészülnek, kivehetem a részem! Ő egyezett bele!

Martin felsóhajtott, és kinyitotta a harmadik borítékot.
– Robert sajnos előre látta ezt a kifogásodat is, fiam.

A harmadik borítékban igazgatótanácsi jegyzőkönyvek, hivatalos bérszámfejtési ívek és archivált e-mailek tucatjai sorakoztak.
– Itt van minden egyes jóváhagyott bónusz, amit apád valaha aláírt neked – mondta Martin, ujjával végigpásztázva a sorokat. – Egyetlen cent sem egyezik a Westbridge számláival. Ráadásul a számlák mögé illesztett „tanácsadói jelentések” szóról szóra megegyeznek a cégünk belső mérnökei által készített dokumentációkkal. Nem végeztél tanácsadást. Egyszerűen kiszivattyúztad a pénzt a saját zsebedbe, miközben apád a kórházban feküdt.

Vanessa hirtelen megdermedt. Lassan a férje felé fordította a fejét, és a szemében olyan metsző harag gyúlt, amit még sosem láttam nála.
– Azt mondtad nekem, hogy az a pénz a tiéd! – sziszegte Vanessa. – Azt mondtad, az a törvényes örökséged része, amit apa már életében átadott neked! Ezért vettük meg a nyaralót a tónál! Ezért lízingeltük a Porschét!

Daniel dühödten ráförmedt:
– Fogd be a szád, Vanessa! Úgyis minden az enyém lett volna a végén! Minden rám maradt volna!

– Nem maradt volna rád semmi – szakította félbe Martin keményen, miközben felbontotta a negyedik barna borítékot. – Robert rendelkezése egyértelmű. Ha Daniel valaha megpróbálja erőszakkal átvenni a tulajdont, ha megpróbálja eltávolítani Eleanor-t a vagyonkezelés éléről, vagy ha bűncselekmény gyanúja merül fel a cég kasszájával kapcsolatban, a vagyonkezelők kötelesek azonnali hatállyal felfüggeszteni őt minden tisztségéből, és független, külső igazságügyi könyvvizsgálatot elrendelni.

Elaine fogta a fém pendrive-ot, és csatlakoztatta a magával hozott, biztonságos, internetről lekapcsolt laptophoz. A képernyőn mappák százai nyíltak meg: beszkennelt számlák, átutalási bizonylatok, e-mailek, amelyeket Robert maga mentett el éjszakánként, miközben a fájdalomtól nem bírt aludni.

Elaine megállt egy konkrét tranzakciónál. Ránézett a dátumra, majd lassan felpillantott Danielre. A tekintete tele volt leplezetlen undorral.
– Ez az utolsó, negyvenezer dolláros átutalás a Westbridge számlájára… pontosan tizenkét nappal azután történt, hogy apádat átszállították a hospice-házba. Amikor már a morfiumtól öntudatlanul feküdt, te akkor is utaltál magadnak a cégéből.

A szobában olyan csend lett, hogy a falban futó szellőző halk zúgása is fülsértőnek hatott. Daniel nem mondott semmit. A feje lehorgadt, a tekintete a drága cipőjének orrára tapadt.

Én nem a képernyőt néztem. A kezembe vettem a fehér borítékot. Robert kézírása ott volt rajta: szálkás, de határozott, az az írás, amellyel negyven éven át írta nekem a szerelmes leveleket és a bevásárlólistákat. Felbontottam a papírt.