A nehéz kristálypoharat letettem az asztal szélére. A térdeim váratlanul meginogtak, mintha az izmaimból egyetlen másodperc alatt kiszállt volna minden erő. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak a fáradtság teszi, vagy a levegőtlen, tömeggel teli bálterem forrósága.

„Anya, csinálunk még egy képet a tortánál?” – rángatta meg Maisie a ruhám ujját, csillogó szemekkel felnézve rám.
„Persze, drágám…” – suttogtam, de a saját hangom tompán, idegenül visszhangzott a fülemben. A padló hullámzani kezdett alattam.

Ekkor a tömeg szétvált, és Helena Pierce lépett elénk.

Vérlázítóan rikító, mély magenta színű selyem estélyit viselt. Tökéletesen fésült, sötét haja szigorú kontyba volt tűzve, vonásai pedig a hideg, könyörtelen haragtól feszültek. Olyan közel jött, hogy megcsapott a pacsulival kevert, fojtogatóan édes parfümje.

„Ne itt, könyörgöm…” – suttogtam alig hallhatóan, kétségbeesetten óvni próbálva a kislányomat a nyilvános megaláztatástól.
Helena szeme villámlott.
„Figyelmeztettelek, hogy hallgass rám, te senkiházi” – mondta halkan, de a szavak pengékként vágtak a levegőbe.

Mielőtt megszólalhattam volna, felemelte a jobb kezét, és teljes erőből arcon vágott.

A pofon éles csattanása úgy hasított bele a terembe, mint egy pisztolylövés. A vonósnégyes játéka azonnal elhallgatott, a halk duruzsolás dermedt, döbbent csenddé vált. A fejem oldalra rándult a becsapódás erejétől.

Maisie felsikoltott: „Anya!”

Megpróbáltam megkapaszkodni a legközelebbi szék támlájában, de a méreg már elérte a központi idegrendszeremet: az ujjaim elernyedtek, képtelen voltam összezárni őket a bársony kárpiton. A mennyezeti csillárok összefolytak egy forgó, arany fényörvénnyé. A lábaim összecsuklottak alattam, és tehetetlen súlyként zuhantam a kemény márványpadlóra.

Maisie zokogása valahonnan a távolból ért el hozzám, mintha víz alól hallanám. Megpróbáltam kinyújtani a kezem, hogy magamhoz húzzam, de a karjaim elnehezültek, mint az ólom. A vendégek körén pánik söpört végig; valaki orvost kiáltott, mások a biztonságiakat követelték, hogy tárcsázzák a mentőket.

A látásom lassan elhomályosult, de a ködön keresztül még láttam, ahogy Grant lerohan a lépcsőn, Caroline pedig remegve követi. A testvérem kétségbeesetten térdelt le mellém, átkarolta a vállamat, de ekkor Maisie megragadta a zakóját.

A kislány zokogva szorított az öklében egy összehajtott papírlapot.
„Ezt a lépcső mellett találtam a földön…” – sírta, és Grant tenyerébe nyomta a cetlit.

Helena arca egyetlen pillanat alatt elfehéredett. Mint egy ragadozó, előrevetette magát, hogy kikapja a papírt a kezéből.
„Add ide azt azonnal!” – kiáltotta élesen, de Grant gyorsabb volt: félrelökte az anyósa kezét, és széthajtotta a lapot.

Négy tömör, gépelt sor állt a papíron:

C.B. — második pohár 9:15 után.

Tartsd távol a mentőtől 10:00-ig.

Keleti szolgálati csarnok.

V.

Caroline a torkához kapott, tekintete az elborzadástól eltorzult. Helena azonnal védekezni kezdett, hisztérikusan kiabálva, hogy ez provokáció, valaki rá akarja kenni ezt az egészet.

Grant lassan felállt a márványról. A tekintete, amely mindig tiszta és meleg volt, most koromsötétté vált a tomboló dühtől. Egyetlen szót sem szólt. Egy lépést tett előre, és akkora pofont mért Helenára, hogy az asszony egyensúlyát vesztve a bankettasztalnak csapódott. Drága pezsgőspoharak és ezüst evőeszközök csörömpölve hullottak a földre.

A vendégek sikoltozni kezdtek, a káosz eluralkodott a bálteremben. Grant azonban már nem nézett Helenára; a bálterem oldalsó kijárata felé fordult, és szó nélkül kirohant a személyzeti folyosók irányába.

Kiáltani akartam utána, meg akartam kérdezni, hová megy, de a torkom megbénult; a szám alig észrevehetően mozgott csak.

A kezem mellett hevert az összetört pezsgőspoharam. A csillogó szilánkok között egy fekete okostelefon feküdt a földön – egy idegen, drága készülék, amit még sosem láttam. A kijelzője hirtelen felvillant a tompa fényben egy beérkező titkosított üzenettel:

„Miért él még?”

A vér meghűlt az ereimben a testemet marcangoló méreg ellenére. Nem véletlen baleset volt. Valaki percre pontosan megtervezte az összeomlásomat, és valaki a másodperceket számolva várta a hírt, hogy soha többé nem nyitom ki a szemem.

Minden megmaradt akaraterőmmel megpróbáltam a telefon felé nyújtani a zsibbadt ujjaimat. A kijelző ismét felizzott a sötét padlón, és megjelent a következő parancs, amely a pofonnál és a méregnél is halálosabb jegességgel marta belém a rettegést:

„A kislánynál van a cetli – vidd be a keleti szolgálati csarnokba, mielőtt Grant visszatér.”