A ujjaim vadul remegtek, miközben feltéptem a borítéket. Két dolog hullott ki belőle: egy gondosan megírt, kézzel szignózott levél és egy hivatalos, pecsétes jogi dokumentum.
A levél első sormintája olyan erővel csapott belém, hogy a szívem egy pillanatra szó szerint kihagyott egy ütemet:
„Drágábbnál drágább Alexandrám, ha ezt a levelet éppen a szálloda belsejében olvasod, az azt jelenti, hogy valaki végre hazavezetett téged oda, ami már sok-sok év óta eleve a tiéd volt…”
Megdöbbenve emeltem fel a tekintetemet a hatalmas kristálycsillárra.
– Mit… mit jelent ez? – kérdeztem halkan.
Az idős hölgy gyengéden, szinte anyai szeretettel érintette meg a karomat, és a kezemben lévő dokumentumra mutatott.
– Azt jelenti, drága Sandra, hogy a fia ma egy olyan mérhetetlenül súlyos, végzetes hibát követett el, amiről még ő maga sem álmodik. Mert ez a szálloda… nem csupán egy fényűző épület, ahol az édesapja egykor dolgozott, vagy amelyet valaha megismert. Ez a grandiózus épületegyüttes, a földek, a vállalat és minden egyes márványkő… nos, ez mind a tiéd. A tiéd volt egész életedben, csak éppen eddig senki sem mondta el neked az igazságot.
