Egy órát ültem Curtisszel, miközben megadta nekem a dátumokat, hogy az anyja születése helyén született, mikor házasodott, és a templom nevét. Folyton megállt a mondatok közepén, és a mögöttem lévő falra nézett. Harminc éve felnőtt férfi volt, és úgy hangzott, mint egy gyerek, aki valamit az iskolába mond. “76,” mondta, amikor megkérdeztem. “Decemberben 77 éves lett volna.”

Leírtam. Mindezt leírtam. Vasárnap 4-kor megjelent a diszpécserben, Curtis kivágta, és a pénztárcájába tette, és amennyire tudom, még mindig ott van. Anyám sírt azon a temetésen. Igazi könnyek. Végig tartotta Curtis karját az autóig. Emlékszem, arra gondoltam, hogy bármi is volt ő, szereti őt. Azt akarom, hogy megtartsd azt a 76-os számot. Majdnem 10 évig nem tettem meg. Aztán egy este megtettem.

2017. szeptember 16-án házasodtunk össze a tóházban, a Curtis által épített mólón. Fénysor, összecsukható székek a fűben. Curtis végigkísért a folyosón, mert apám nem tudott. Anyám koccintott. Még mindig szó szerint tudom mondani. “Enz mindig megadta. Végre, valaki, akinek valódi munkája és valódi juttatásai vannak, visszaadni fog.”

Az emberek nevettek. Nevettem. Grant megszorította a kezem. Amikor kinyomtattam az esküvői albumot azon a télen, észrevettem, hogy a kikötőn lévő csoportképen Colette Grant mellett helyezkedett el, nem mellettem. Észrevettem, és feltettem az albumot a polcra.

2019-ben kezdtünk el próbálkozni a babával. Röviden fogom tartani ezt a részt, mert nem kell minden időpontot, és mert megtanultam, hogy ennek a gyásznak a részletei nem válnak könnyedebbek, ha hangosan kimondod őket. Két IUI kör, 2020 augusztusa. 2021 februárja. Egyik sem fogadta.

A 2020-as hálaadás anyámnál volt. 12 ember az asztalnál. Valahol a pulyka és a pite között anyám azt mondta az időjárásról megfigyelő hangnemben: “Vannak nők, akik egyszerűen nem erre készültek.”

Senki sem kérdezte meg, mire gondol. Mindenki tudta. Colette velem szemben azt mondta: “Legalább anyának unokákat adok.” Grant a tányérjára nézett.

Az autóban utána azt mondtam: “Mondj valamit legközelebb.”

“A családod az,” mondta. “Nem ismerem a szabályokat.”

“Van egy szabály. Ezt nem csinálod velem.”

Azt mondta, sajnálja. Ő is így volt. Szerintem inkább csendben maradt, mint téved. És az első felében feleségül vettem őt anélkül, hogy a második részt elolvastam volna.

Azután a hálaadás után abbahagytam, hogy a családomnak bármit is elmondok a kezelésekről. A második IUI februárban történt, márciusban pedig megbukott, és a családomban senki sem tudott róla.

2021 márciusában Colette küldött nekem egy üzenetet, amelynek nincs kontextusa. “Ha valaha abba akartok hagyni a próbálkozást, megértem.” Háromszor olvastam. Nem válaszoltam.

Tavasszal a kórház személyzeti hiány volt. Mindenki a járvány után volt. Minden éjszakai műszakot vállaltam, mert jó volt a pénz, és mert a munkahelyen könnyebb volt, mint otthon naptárral.

Curtis május harmadik hetében felment a tóhoz, hogy a dokktáblákat a szezon kezdete előtt kicserélje. Az eredetiek 9 évesek voltak, és lágyak lettek. Ott volt 21-től 29-ig. Colette felment segíteni. Ismerem a dátumokat, mert én vezettem a tóház könyveit, és a fakitermelési számla megérkezett hozzám. 2021. május 24. 18 deszkesz, két doboz fedélzeti csavar, egy gallon tömítőanyag.

A Memorial Day hétvégén az egész család felment. Szombat reggel autóval mentem, szombat este pedig elindultam egy műszakra. Grant maradt.

Vasárnap este felhívott. Az irattárban voltam egy hideg kávéval. “A nővéred sokat ivott,” mondta. “Le fogok aludni a hálószobában.”

“Zárd be az ajtót,” mondtam. “Horkol.”

Nevetett. Nevettem.

Két nappal később láttam Colette bejegyzését. Az új mók, szürke deszkák, kék víz mögötte. A felirat így szólt: “Életem legjobb hétvégéje.” Másnap a poszt eltűnt. Ezt csak azért tudom, mert előző este küldtem róla egy képernyőképet Roslinnak egy üzenettel, ami így szólt: “Nézd az új dokkot. Kurt mindent megcsinált.”

Elfelejtettem, hogy elküldtem. Majdnem 5 évig elfelejtettem.

Ren 2022. február 18-án született. Colette elmondta a családnak, hogy az apja egy Nashville-i férfi, akivel egy barátján keresztül ismert meg, tudta, hogy nem érdekli, és inkább nem beszélne róla. Anyám ügyelt rá, hogy senki ne beszéljen róla. Bármelyik kérdés ugyanazt a tekintetet kapta, ami azt jelentette, hogy az ügyet benyújtották. Nem nyomtam. Megszületett egy baba, és szerettem őt, mielőtt neve lett volna.

Szeretnék mondani neked egy dolgot Renről, hogy megértsd őt. Amikor két éves volt, adtam neki egy sütit, és kettétörtem, mert ő két éves volt, és az egész süti akkora volt, mint az arca. Felemelte a felét az enyém mellé, ellenőrizte, hogy egyeznek-e, és azt mondta: “A fele Nzinek.” Így hívott engem. Nzi.

“A fele Rennek,” mondtam.

Ez lett a szabályunk: sütik, zsírkréták, az utolsó eper a tálban. Kettétörte a dolgokat, átadta a nagyobb felét, és várta, hogy megmondja, jól csinálta. A felét neked, a felét nekem. Sosem unta meg.

Curtis az első héten átölelte, amikor otthon volt. Az ablaknál állt, a vállához támaszkodva a lány, és hallottam, ahogy mond valamit anyámnak, amit csak a végén hallottam: “Ugyanazok a fülek.” Anyám elvette tőle a babát, és mondott valamit az üvegről.