“Az tönkretesz minket.” Marcus hangja felemelkedett. “Fel vagyunk kötve ebben a felvásárlásban. Kötelezettségeink vannak.”

“Ha kihúzod azt a tőkét, más befektetőket kell találnod. Talán bemutathatod nekik a víziódat és a vezetésedet. Talán lenyűgözni fogja őket a stratégiai gondolkodásod.”

Vicc nélkül mosolyogtam.

“Talán még annyira komolyan vesznek, hogy befektetsz, annak ellenére, hogy hajlamos vagy mások eredményeit elutasítani.”

Apám felállt, kezei enyhén remegtek.

“Fiam, kérlek, beszéljünk erről ésszerűen. Mérges vagy, és minden jogod van hozzá, de ne hozz meggondolatlan döntést, ami az egész családot bántja.”

“Kigondolatlan? Öt évet töltöttem azzal, hogy néztem, ahogy az én pénzemből építed az Anderson Enterprises-t, miközben kudarcnak tekintettél. Részt vettem az igazgatósági üléseken, ahol Marcus a tőkéjemet stratégiai zsenialitásaként mutatja be. Minden családi összejövetelen hallottam, ahogy anya bocsánatot kér a karrierválasztásaimért.”

Megráztam a fejem.

“Ez nem meggondolatlanság. Ez már rég esedékes.”

“Nem tudtuk,” tiltakozott Marcus. “Honnan tudhatnánk, hogy titokban valami tech mogul voltál, ha soha nem mondtál semmit?”

“Nem kellett volna tudnod. Tisztelettel kellett volna bánnod velem, függetlenül a bankszámlámtól. Testvérként és fiúként kellett volna értékelned, nem potenciális befektetőként vagy csalódásként.”

Kinyitottam a dolgozószobás ajtót.

“De ez a család nem így működik, ugye? A siker az egyetlen fontos pénz itt. Pénz, státusz, hatalom. Minden más lényegtelen.”

Mielőtt válaszolhattak volna, elmentem.

A folyosón anyám jelent meg a konyhából, zavart arckifejezéssel.

“Daniel, a vacsora majdnem kész. Hová mész?”

“El kell mennem, anya.”

“De még nem ettünk, és apád akarta…”

Megállt, és valamit olvasott az arcomban.

“Mi történt?”

“Kérdezd meg Marcust. Biztos vagyok benne, hogy mindent el fog magyarázni.”

Félúton voltam az autómhoz, amikor lépteket hallottam mögöttem. Marcus szinte futott át a gyepen.

“Danny, várj. Csak várj.”

Megfordultam.

A tornác fényében a bátyám fiatalabbnak tűnt, mint a 34 éves, gondosan karbantartott vezetői fénypolkoja repedt.

“Ezt nem teheted meg,” mondta, nehezen lélegzett. “A cég összeomlik. Érted ezt? Mindent elveszítünk. A ház, az üzlet, apa hírneve, minden.”

“Akkor gondolkodnod kellett volna ezen, mielőtt azt mondtad, hogy nem vagyok igazi üzletember.”

“Nem úgy értettem…” Megállt, végigsimított a haján. “Hé, egy seggfej voltam. Beismerem. De ez nagyobb, mint néhány buta megjegyzés egy családi vacsorán. 340 alkalmazott veszíti el az állását, ha az Anderson Enterprises csődbe sül. Valódi emberek családokkal, jelzáloghitelekkel és…”

“És akiknek a megélhetése attól függ, hogy a tőkét természetesnek veszed.”

Megráztam a fejem.

“Valódi üzletről akarsz beszélni, Marcus? A valódi üzlet azt jelenti, hogy megértjük, hogy a befektetők nem malacbankok. Ez azt jelenti, hogy tisztelettel bánnak a tőkével. Ez azt jelenti, hogy nem harapd meg azt a kezet, ami etet, miközben sértegeted azt.”

“És akkor mi van? Ez bosszú. Lerombolod a családi céget, mert megsértettem az érzéseidet.”

“Ez üzleti döntés. Te mondtad magad. Úgy kell gondolkodnom, mint egy igazi üzletember. Nos, az igazi üzletemberek nem tartanak tőkét olyan vállalkozásokban, ahol nem értékelik vagy nem tisztelik őket. Nem fektetnek be olyan cégekbe, amelyeket olyan emberek vezetnek, akik gúnyolják a sikerüket.”

Mögötte láttam apámat állni az ajtóban, hátrólról, mozdulatlanul és megvilágítva.

Marcus hangja elhalkult.

“Kérlek, könyörgöm. Ne tedd ezt.”

“90 nap, Marcus. Ezt írja a szerződés. 90 napod van, hogy kicseréld a befektetésemet.”

Beültem az autómba.

“Azt javaslom, kezdj el telefonálni.”

Elhajtottam, és a visszafordító tükörben néztem, ahogy Marcus a kocsifelhajtóban áll, a telefonját már a füléhez nyomva.

Másnap reggel írtam Richard Torresnek.

“Folytassák a visszavonulást. 90 napos felmondási idő a szerződés feltételei szerint.”

Azonnal megérkezett a válasza.

“Megerősítve. Ez megszünteti az egész pozícióját az Anderson Enterprises-nél. Biztos vagy benne?”

“Teljesen biztos.”

“Értettem. Elkezdem a papírmunkát. Feledd, hogy ez valószínűleg marginálleges igényeket és szerződésszegéseket vált ki az ő részükön. A befektetésedet fedezetként használják.”

“Tudom.”

Hétfő reggelre a hír elterjedt.

A telefonomon 17 nem fogadott hívást látott apámtól, kilencet Marcustól, és egyre kétségbeesettebb üzeneteket anyámtól.

Mindet figyelmen kívül hagytam, és elmentem az irodába.

Kelly felhúzott szemöldökkel köszöntött.

“A családod ma reggel már hatszor hívott. Apád azt mondja, sürgős.”

“Biztos vagyok benne.”

“Mondjam meg nekik, hogy végül visszahívsz?”

10:00-kor az asszisztensem újra kopogott.

“Daniel, itt van egy Richard Anderson, hogy találkozzon veled. Nincs időpontja, de azt mondja, hogy ő az apád, és sürgős ügy van.”

Sóhajtottam.

“Engedd be.”

Apám úgy nézett ki, mintha öt évet öregedett volna a hétvégén. A ruhája mindig hibátlan volt, de a szemei üresek voltak, arca rajzolt volt.

“Daniel, köszönöm, hogy fogadtál.”

“Miben segíthetek, apa?”

Nehéz ülést ült az asztalommal szemben lévő székben.

“Megmentheted a céget. A visszavonási értesítés indította el a hitelszerződéseinket. A bank lehívja a hiteleinket. A csillagos szerzés halott. Csődveszély fenyeget.”

“Ez sajnálatos.”

“Sajnálatos?” A hangja enyhén megremegett. “A nagyapád a semmiből építette ezt a céget. 50 év munka, valami család építése, és egy apró vita miatt fogod tönkretenni.”

“Nem kicsinyes, ha tiszteletet akarsz a családodtól.”

“Tiszteletem van benned. Mindig is tiszteletemet kaptad.”

“Tényleg?”

Hátradőltem.

“Mikor kérdeztél utoljára az üzletemről? Tényleg megkérdeztem, nem csak udvarias csevegést, mielőtt témát váltott az Anderson Enterprises-re.”

Kinyitotta a száját, aztán becsukta.