A délelőtti fény hosszú, ferde sávokban tört át a kápolna ólomüveg ablakain, és a csiszolt tölgyfapadlón mély borostyánszínű, bíbor és halványkék foltokat rajzolt ki. A levegőben fehér liliomok, friss eukaliptusz és a viaszgyertyák nehéz, mézédes illata keveredett. Minden tökéletesnek tűnt – pontosan olyannak, amilyennek az ember a gyerekkora óta elképzeli azt a napot, amikor a jövője végérvényesen összefonódik valaki máséval.

Mosolygok ilyenkor, és Nathannel egymásra nézünk.

Az igazság sokkal egyszerűbb és sokkal földhözragadtabb volt: a bizonyosság nem hit kérdése volt, hanem a tényeké. Három héttel korábban már láttam a hibát a képernyőn. És amikor Rachel ott állt a kápolna közepén, azt hitte, egy tőrt döf a szívembe, miközben valójában csak a saját koporsójába verte be az utolsó szöget. Az a titok, amiről azt hitte, hogy örökre szétszakít minket, már jóval az esküvő előtt megtanított minket arra, mit jelent valójában az igazság, a hűség és az egymásba vetett, megingathatatlan bizalom.