Így ér véget egy történet. Nem megbocsátással. Nem büntetéssel. Nem azzal, hogy anyám sír az ajtómnál. Nem úgy, hogy a nővérem összetört a bíróságon. Nem akkor, hogy apám megváltotta, mielőtt a mája feladta. A történet végén egy 10 éves lány egy kis könyvesboltban Rowanoke-ban azt mondja egy épp most ismert nőnek, hogy nem tett semmi rosszat. A történet végén egy férfi a szoba hátsó részében a szívére teszi a kezét, és komolyan gondolja. A történet egy kiválasztott anyával ér véget, akinek utolsó szavai az voltak: “Jó lány.” A vége egy tanúval, egy fiókban lévő kártyával, és egy névvel, amit egy bedfordi konyhaasztal oldalára véstek, és amelynél egész életemben minden hétvégén ülni fogok. Ha meg akartak volna ismerni, megtehették volna. Ha akartak volna azon az esküvőn, ott lettem volna. Ha bocsánatot akartak volna, mielőtt mindannyiukba kerülne, évek voltak. Úgy döntöttek, hogy nem teszik meg. Amit nem tudtak, amikor 2015. május 23-án nevetve elhajtottak, az az volt, hogy egy lány túlélheti az úton hagyatott állapotot. Le tud ülni egy sporttáskán 4%-os akkumulátorral, és számolni tudja a lélegzetét. Megtagadhatja a sétát. Várhat, amíg megjön a megfelelő autó. Ő elviheti a kártyát. [felfújás] 28 hónapig megtarthatja. A megfelelő pillanatban visszaadhatja. 11 évvel később egy könyvdedikción állhat, és elmondhatja egy gyereknek azt az igazságot, amit az anyja nem tudott kimondani. Túlélheted az elhagyatott állapotot. Túlélheted, ha viccet csinálsz belőle. Túlélheted a saját családodat. Az értékedet nem azok döntik el, akik az út szélén hagytak. Az értékedet az határozza meg, hogy kivé válsz, miközben ők még nevetnek.
Amy Clark vagyok. 28 éves vagyok. Nem vagyok az a lány, akit elhagytak. Én vagyok az a nő, aki saját lábán lépett vissza az életébe. És én nem megyek
