“Igen,” mondta Chloe. “Julian azt mondta neki, hogy van egy fickója, aki teljesen valóságossá tudja tenni a megyei bélyegeket. Ideges volt.”
Sírni kezdett.
“És Eleanor néni egyenesen ránézett, megveregette a kezét, és azt mondta: ‘Csak csináld. Ideje, hogy Marcusnak egy állandó leckét tanítsunk az arroganciájáról. Azt hiszi, sokkal jobb nálunk az óceáni köveivel és a kis csónakaival.'”
Becsuktam a szemem.
Évekig hittem, hogy anyám egyszerűen csak Juliant részesíti előnyben.
De Chloe szerint tudta, hogy a papírok hamisak, és mégis bátorította.
A Ghost Ledger hirtelen alkalmatlannak érezte magát.
“Köszönöm, Chloe,” mondtam.
Megkértem, hogy maradjon távol a csoportos csevegéstől, és ne szóljon senkit.
“Mit fogsz tenni?” kérdezte.
“Hagyom, hogy a nyomozók végezzék a munkájukat.”
Miután letettük a telefont, bementem a konyhába, és készítettem magamnak egy pulykaszendvicset.
A telefonomat a kávésbögréhez támasztottam, és néztem a családi beszélgetést.
Julian kezdett türelmetlenné válni.
“Az ügyintéző szerint biztonsági korlátozás van a rendszeren,” írta. “Valószínűleg csak egy számítógépes hiba. A terletvezető most jön ki a hátsó irodából, hogy beszéljen velem.”
Anya szinte azonnal válaszolt.
“Maradj magabiztos, drágám. Ne hagyd, hogy megfélemlítsenek. A család anyagi jövője érdekében a lehető leghelyesebben teszed.”
Még egy falatot vettem a szendvicsemből.
Meggyőzték magukat, hogy valahogy jogos volt elvenni a tulajdonomat.
Aztán Richard hívott.
“Marcus,” mondta, “a bíróság biztonsága bezárta a bejáratokat. Rusttova nyomozó két civil ruhás rendőrt küld be a hallba. Épp közvetlenül fel fogom hívni az ügyintézői pultát, hogy adják át a telefont Juliannek.”
“Tegyen a vonalra,” mondtam. “Némítsd le a mikrofonomat. Csak hallgatni akarok
