Péntek délután három óra hat perckor az irodai levegő sűrűbbé, fojtogatóbbá vált, mint bármikor a nyári kánikulában. Az üvegfalú tárgyalók neonfénye élesen vetült a szürke padlószőnyegre, és a klímaberendezés monoton zúgása alig tudta elnyomni az apró, baljós neszeket.

Vanessa, a humánerőforrás-osztály vezetője, nesztelen léptekkel állt meg az asztalom mellett. Nem volt rajta semmi emberi melegség; az a fajta kimért, vállalati udvariasság áradt belőle, amely mögött a jogi osztály előre megfogalmazott mondatai lapulnak. Mellette egy fiatal, szeplős, láthatóan feszélyezett informatikus toporgott, egy pendrive-ot szorongatva a kezében, mintha az valamilyen hatósági pecsét volna.

Pár lépéssel hátrébb, a saját irodájának félhomályos küszöbén Mark állt. A felettesem, az ember, akinek az asztalára az elmúlt kilencven napban minden reggel letettem a legfrissebb számításokat. Most zsebre dugott kézzel támasztotta az ajtófélfát, tekintetét gondosan elkerülve az enyémtől, és úgy tett, mintha a távoli folyosó üres falfelületeit tanulmányozná. Az az arc, amely két hete még dühödten vörösödött egy költségvetési vitában, most a gyáva megkönnyebbülés maszkja mögé rejtőzött.

– Végeztünk – mondta Vanessa halkan, de ellentmondást nem tűrő keménységgel. Egyetlen mappát tartott a kezében. – A cég átszervezés miatt megszünteti a munkaviszonyodat. A mai nappal mentesülsz a munkavégzés alól. Kérlek, ne nyúlj semmihez, és kövesd az informatikus utasításait.

A képernyőmön még nyitva volt a Riverside Innovációs Negyed modellje. Egy tizenkétmillió dolláros mérnöki, kivitelezési és üzemeltetési gigaprojekt, a vállalat elmúlt öt évének legnagyobb lehetősége. Három hónap tiszta, kimerítő munka feküdt abban a fájlban: az árazási algoritmusok, a bonyolult, többdimenziós kockázatelemzési szimulációk, a nyolcszáz fős munkaerő-elosztási ütemterv, és a csaknem háromszáz oldalas műszaki melléklet, amely hétfő déli tizenkét órára volt beadandó a városi döntőbizottságnak.

– Kinek adom át a Riverside-ot? – kérdeztem, és a hangom még engem is meglepett: nyugodt volt, mentes minden remegéstől.

Vanessa egy pillanatra Markra pillantott, de a férfi még csak a fejét sem fordította felénk.

– Senkinek – felelte a nő, miközben az asztalomra csúsztatta a kilépési protokollt tartalmazó laminált lapot. – A hozzáférésed a mai nappal megszűnik. A cég tulajdonában lévő eszközökön tárolt minden ideiglenes, helyi és személyes adatot most helyben törölnöd kell.

– Vanessa, több kritikus számítás, a legutóbbi fázis teljes architektúrája még a helyi, izolált környezetben fut. Nem szinkronizált – mutattam a képernyő felé.

Mark ekkor végre megszólalt, a küszöbről bekiabálva, hangjában azzal a művi fölénnyel, amellyel a vezetői bizonytalanságot szokás leplezni:

– A cég minden szellemi tulajdont birtokol, amit a falai között hoztál létre! Az IT kézben tart mindent, ne aggódj a dolgok miatt, amik már nem tartoznak rád.

– Tehát azt akarjátok, hogy a helyi gépet teljesen töröljem? – néztem egyenesen a HR-es szemébe.

Vanessa a papírra mutatott, pontosan arra a bekezdésre, amely vastag betűvel, kötelező érvénnyel írta elő: A munkavállaló köteles az informatikai felügyelet mellett eltávolítani minden helyi munkaállományt, gyorsítótárazott hitelesítő adatot, ideiglenes projektfájlt és privát beállítást a munkaállomás fizikai átadása előtt.

Nem szóltam többet. A vállalati gépezet könyörtelen szabályai szerint játszottam.

Az informatikus reszkető kézzel dugta be az adminisztrátori kulcsot, én pedig – pontosan a procedúra előírásait követve – végigkattintottam a parancssorokat. A Riverside helyi könyvtárai, a gigabájtokat kitevő lefordított adathalmazok, a parancsfájlok és a konfigurációs profilok egyenként tűntek el az elektronikus semmiben. 16:02-kor a technikus lepecsételte a munkalapot. 16:11-kor a központi rendszer lekapcsolta a hálózati profilomat; a képernyő sötétkék bejelentkezési ablakká szelídült. Senki nem kérdezte meg, melyik a legfrissebb fájl. Senki nem kért exportálást egy hálózati meghajtóra. Senki nem kért tíz percet, hogy elmagyarázzam a makrók működését.

Csak az átvételi elismervényeket írtam alá, semmi mást. Az asztalomon hagytam a belépőkártyámat, a céges telefont, és felálltam. Mark az irodája ajtajában állva, gúnyos, megkönnyebbült félmosollyal csak annyit vetett oda:

– A Riverside rendben lesz. Viszlát.

Hazamentem. A délutáni forgalom csendes volt, az otthonom pedig a hetek óta tartó éjszakázások után szinte túl tágasnak és kongónak tűnt. Letettem a kulcsokat a tálcára, leültem a nappali kanapéjára, és hallgattam, ahogy a falióra másodpercmutatója kattog. Pontosan tudtam, mi fog történni. Nem volt bennem káröröm, csupán a mechanika rideg ismerete: ha kiveszel egy tartóoszlopot egy épületből, az előbb-utóbb megroggyan.

Péntek este 20:37-kor megcsörrent a privát telefonom. A kijelzőn Mark neve villogott. Némára állítottam a készüléket, és képernyővel lefelé a dohányzóasztalra fordítottam.

Szombat reggelre hét nem fogadott hívás sorakozott a vállalati központ belső számairól. Kora délutánra megérkezett a műszaki alelnök e-mailje is a privát címemre, udvarias, de egyre feszültebb hangnemben érdeklődve arról, hogy pontosan melyik szerveren található a Riverside végleges árazási munkafüzete.

Egyetlen rövid választ küldtem: „Kérem, hogy a megszűnt munkaviszonyommal kapcsolatos mindennemű kommunikációt kizárólag a humánerőforrás-osztályon keresztül intézzék.”

Vasárnap kora este a külvárosi utcára lassan ráereszkedett a szürkület. 18:20-kor megszólalt a csengőm. Amikor kinyitottam az ajtót, a verandán egy szürreális küldöttség várt: Vanessa a szokásos merev kosztümjében, mellette Mark, akinek a nyakkendője félre volt csúszva, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a vállalat vezető jogtanácsosa, egy őszülő halántékú, éles tekintetű férfi, aktatáskával a kezében.

Vanessa egy vastag, lezárt fehér borítékot szorongatott.

– Azonnali tizenötezer dolláros felárat ajánlunk fel, ha most azonnal bejössz velünk az irodába, és segítesz helyreállítani a Riverside anyagait – mondta Vanessa. A hangja már nem volt kimért; a kétségbeesés vékony repedései futottak át rajta.